Félidőben a foci vb

„Szemben a köztelevízió Brazíliába kiküldött kommentátoraival, akikről megint csak szatírát lehetne írni (érdekes, hogy Vitray visszavonulása óta ezt minden nagyobb focieseménynél így volt). Az egyikről ordít, hogy gőze sincs a fociról. Ezért aztán nem meccset közvetít, hanem arról beszél kétségbeesetten, amiről legutóbb olvasott. A legutóbbi olvasmánya viszont a BL-döntőről szólt, meg a spanyol kupadöntőről, így aztán ezekről a foci vb-hez képest régmúlt eseményekről mindent megtud a szerencsétlen néző, miközben a pályán a világbajnokság éppen aktuális mérkőzését játsszák. Ha elfogy a kevéske múltbéli mondandója, akkor negyvenkétszer bemondja az időt vagy elismétli azt, amit a meccs előtt vagy a szünetben a stúdióból hallott. És még azt is mondja, hogy óóóóó meg ááááááá.

A másiknál valóban nem érti az ember, mi a jóistennek is kellett kimennie Brazíliába, ugyanis meggyőződésem, hogy folyamatosan a képernyőjét és nem a pályát nézni. Ha nem így lenne, nem tudna megjegyzést tenni minden egyes nőre, akit a lelátóról megmutatnak a rendezők. Méghozzá szellemes megjegyzést. Legalábbis amit ő annak gondol. Aztán itt van a következő vagy ugyanaz (fogalmam sincs, hányan vannak kint, nem jegyzem meg sem a nevüket, sem a hangjukat, tök fölösleges memóriaterhelés volna), aki egy édes rasszista. Mindenesetre az európai fehér ember fölénye süt abból a mélységesen sötét fejéből. Történt ugyanis, hogy a Hollandia–Chile mérkőzést egy gambiai játékvezető vezette. Fekete volt, mint az éj. A probléma ott kezdődött, hogy a köztelevízió kommentátorának sikerült néhányszor zombiainak titulálnia a játékvezetőt (van Gambia és van Zambia, zombia nincs). Akit Bakary Gassamának hívnak. Ám többször is előfordult, hogy a köztelevízió sportriporterének ezt a rendkívül bonyolult nevet nem sikerült kimondania. Hol Bakori volt, hol Szasszama, mi több, még meg is jegyezte, hogy „ki se tudom mondani a nevét”. Azaz az angol, német, spanyol és dél-amerikai játékvezetők nevét kötelező ismernie és illik tudnia kimondani egy sportkommentátornak, de az nem szégyen, ha Bakary Gassamáét nem tudja. (Megjegyzem, ha otthon lenne a fociban, tudná, hogy az Arsenalnak – most már a Manchester Citynek – van egy Bakary Sagna nevű, amúgy a francia válogatottban is szereplő játékosa, tehát automatikusan ömlene ki belőle a helyes név, és nem kéne »bakoriznia«.) Amúgy végig a meccsen utazott a gambiaira. Szerinte az például a gambiai bíró magamutogatása volt, amit minden egyes meccsen megfigyelhettünk, hogy a bírók szögletnél vagy szabadrúgásnál hosszan rendezkednek a tizenhatoson belül – valószínűleg központi utasításra, mert minden bíró következetesen ezt csinálja. Aztán már a 15. percben, amikor a ruandai partjelző tévesen jelzett lest a holland támadásnál, közölte, hogy bizony igazolódnak van Gaal félelmei (a holland szövetségi kapitánynak amúgy nem voltak félelmei, csak annyit mondott a meccs előtt, hogy nincs véleménye a játékvezetőről, mert nem ismeri). A gambiai és a stábja egyébként jóval kevesebbet hibázott, mint sok más bíró, akinek a nevét sikeresen megjegyezte a kommentátor. (Az már csak apróság, hogy a dél-koreaiak meccsén közölte – ő vagy egy másik kollégája –, hogy egyáltalán nem biztos benne, hogy ha kétszer látná ugyanazt a koreai játékost, felismerné. Hát bizony, a mi differenciált európai vonásaink bőven magasabb rendűek, mint a koreaiak egyenpofázmánya.)”