Nos, a szénbánya több mint tíz éve bezárt, ma meghalt Grosics, nem folytatom. Egy identitás kerül lassan referencia-nélküli térbe, hogy végül magára maradjon, mint egy harmincéves kapus utolsó ép ujja. Vagy mint az osztály bénája, aki utoljára marad a csapatválasztáson és betuszkolják a kapuba?
Grosics önéletrajza, az Így láttam a kapuból gyerekkorom legtöbbet forgatott sportkönyve volt, egy időben kívülről fújtam az Amire Háda bácsi megtanított fejezetet. (A Grosics-villa titka sajnos nem volt meg a magyar sportújságírás Szabó Dezsőjétől, Bocsák Miklóstól, hiába volt ez a nyolcvanas évek akkora bulvártémája, mint később Sebők Vili Porschéja.) Csak én már akkor kezdtem dorogi meccsekre járni, amikor Czifferi jutott helyi nyűgös zseninek, kihagyott tizenegyesei nem egy belső vérzést okoztak a pohárevő dorogi szurkolónak. Hányszor hallottam az ügyeletes hétvégi Czivisz-alászaladások után a dorogi pályán a légópince felőli saroknál a korlátot támasztó svejcisapkás alkoholistától át az iskolaigazgatómig, hogy bezzeg a Grosics, a Fekete Párduc!
Grosics azt jelentette, hogy valaha voltunk valakik.
Mert legyen szó fekete-fehér felvételekről vagy színes interjúkról, Grosics Gyula mindig tekintélyt parancsolt. Áradt belőle valami rettentő szimmetria. Nála méltóbb nincs a cerberus címre. (Ugyan már ki mondaná a Grosics kapus-válogatottsági számát megdöntő, szürke macinaciban Magnumot nyaló Király Gáborra, hogy cerberus? Ő portás.) Grosics Gyula mélyen tradicionalista karakter volt, ugyanakkor mégis forradalmasította szakmáját: kifutott, negyedik hátvédként viselkedett, hangosan irányította a védelmet. Úgy definiálta újra a kapusság kereteit, mint a Depeche Mode a szintipopot, és további hasonlósága a brit együttessel, hogy egyként szerették-szeretik a fekete fellépő szerelést.
Grosicsot kamaszkorában papnak szánták, talán innen a mély vonzalma a fekete dressz iránt. Itt olvasható, miként mutatkozott be tizennégy és fél évesen a Dorog felnőtt csapatában vasárnapi ministrálás helyett, hogy aztán ha vihar volt, ha esett a hó, ha sütött a Nap, éveken át őrizze a bányászcsapat kapuját. 1945-ben Grosiccsal jutott fel a piros-fekete Dorog az első osztályba, a magyar futball történetének első és sokáig egyetlen falusi – helyesebben nagyközségi – csapataként, egészen a Felcsút tavalyi feltöréséig.