Miképpen mi is megbocsátunk a szkinhedeknek

„1992-ben Molnár Zsolt még szkinhedként ugatott be Göncz Árpádnak. Sneider Tamás pedig Egerben szervezett szkinhedbandát, annak minden velejárójával. Akkoriban mindennapos látvány volt a bomberdzsekis neonáci. A magyar nacionalizmus még a reménytelenül értelmiségi Csurka kezében volt, így a korai szélsőjobbosok inkább hitleristák voltak, mint nyilasok. De sokat nem is szöszöltek a finomhangoláson, nem okoskodásért ment akkor szkinhednek valaki, hanem a közösség miatt, amivel akkoriban csehül álltak a magyar fiatalok. Nem volt még internet, sem pedig ilyen színvonalas társasélet, mint manapság.

Ostobaság volt tőlük ettől függetlenül, na de biztosítótűvel a fülben punkoskodni se volt éppen okosság. Ezek nem okos döntések, hanem érzelmek és kallódás és útkeresés.

Aztán jó esetben elmúlik. Az ember rádöbben, hogy hülyeségeket csinált, gondolatban, szóval és cselekedettel, benő a feje lágya, megtanulja kezelni a konfliktusait, és nem lesz többé punk, se szkinhed, és nyugi, a mai emós és darkos fiatalok se maradnak úgy. 1992, istenem! Nemcsak Sneider Tamás és Molnár Zsolt volt más ember, mint ma, hanem még sokan. (...)

Mindig lehet változni. Ezért jó nekünk, hogy szabad országban élünk, és nem szélsőséges diktatúrában, ahol elég egyszer hibázni, és a sorsodat megpecsételi valami bunkó, korrupt, felkapaszkodott vidéki szkinhed odafönn. És nem teheted jóvá, nincs bűnbocsánat, azonos vagy a hibával, amit elkövettél húsz éve.

Ennek a nagyvonalúságnak egy feltétele van csak. Ez megint ismerős lesz a hívőknek: a feloldozást megelőzi a bűnvallás. A beismerés, hogy igen, belekeveredett, de pontosan tudja, hogy mi volt abban a hiba, és ezért ma már nem tenne ilyet.”