Unió és föderáció

„A harmadik a föderáció. Eleve elég sokan félreértik, miről van szó: nem plusz szabályokról, hanem arról, hogy amit szabályozunk, az egységesen legyen szabályozva, mert anélkül lényegében értelmetlen szabad piacról beszélgetni. Mindegy, hogy tíz szabály van, vagy tízezer, a legeslegfontosabb, hogy egységes és értelmezhető legyen, és következetesen azonos elvek mentén tartassák be őket Unió-szerte. Az egy külön vita, hogy kell-e hatmillió oldalon szabályozni, hogy mi van a franciakrémesben, szerintünk nem, mert legfeljebb szar lesz, és nem eszik meg, mások szerint meg igen, hát egészségükre. De ez a vita nagyjából évszázadokkal az EU előtt kezdődött, és még folytatódni is fog, a legkevésbé sem az EU generálta.

A másik, hogy Európa túlságosan diverz politikailag, gazdaságilag és kulturálisan ahhoz, hogy egy föderáció működni tudjon – erre csak azt tudom mondani, hogy kezicsókolom, Amerikában az államok között még mindig nagyobb a fejlettségbeli különbség, mint Európában, a derpegők házi feladata kikeresni az adatokat. Akkor is, ha a DC-t, az offshore-ozásból élő Delaware-t és az olajból élő Alaszkát kivesszük. Kulturálisan pedig, hát, Amerika nem olyan régen még mondjuk azon belháborúzott, hogy voltak konkrétan rabszolgatartó államok, aztán még utána is diszkriminációt alkalmazó államok, na ehhez képest Európában úgy tűnik, az a legnagyobb kulturális gond, hogy ki örül annak, hogy szakállas transznemű nyeri az Eurovíziót, és ki nem. Őszintén kétlem, hogy ez a »döbbenetes« megosztottság lenne a föderalizáció akadálya.

Ezzel együtt nem garantált a siker meg a jólét – de sok esetben az az egyetlen gát, hogy jódolgunkban túl sok hülyeségből csinálunk óriási problémát mi magunk. Lendüljünk ezen túl, és adjunk Nobel-békedíjat Michael O’Learynek, nála többet kevesen tettek az európai mobilitásért és egységért.”