„Lengyelországban tehát egyértelműen látszik, hogy létezik egy fragmentált, de a társadalom többségének támogatását élvező jobboldal (ide sorolható még a Néppárt is), ami teljes mértékben megfelel a kapitalizmus gazdasági és társadalmi rendszerének. Igaz, mind a kormánypártban, mind a legnagyobb ellenzékében időről időre felbukkannak olyan hangok, hogy a magyar példát kellene követniük: vagyis Orbán Viktor állami protekcionizmusának is vannak hívei a lengyel jobboldalon, de egyelőre nincs elég politikai erejük a liberális gazdaságpolitika képviselőivel szemben (ez persze megváltozhat, ha 2015-ben a PiS nyerné a Szejm-választásokat).
Végül adódik a kérdés: mi van a lengyel baloldallal? A kérdés időszerű lehet a magyar pártpolitikai baloldal vergődését látva is. A helyzet az, hogy Lengyelországban az SLD 2005-ös bukása óta nem tudott megújulni, és ezáltal felemelkedni sem. A 9,44%-os (5 mandátum) eredmény jelentős visszaesést jelent az előző EP-választásokon elérthez képest (14%, 7 mandátum), és nem jelent szignifikáns elmozdulást a legutóbbi Szejm-választások eredményéhez viszonyítva sem (8,24%). Pedig »mindent« megpróbáltak: visszahozták az utolsó sikeres baloldali politikust, Leszek Millert és próbálkoztak celebek elindításával is, de mindhiába. Egy dologgal nem próbálkoztak: a párt ideológiai megújításával, egy a valódi problémákra koncentráló baloldali program megalkotásával. Pedig Lengyelországban olyan komoly baloldali szellemi körök működnek, mint a Krytyka Polityczna, amely az egész országra kiterjedő hálózattal rendelkezik és nagyon komoly elméleti munkásságot végez. A magát baloldalnak nevező pártra azonban ennek láthatóan rendkívül csekély hatás van. Magyar szemmel vizsgálva az elmúlt 10 év lengyelországi eseményeit, az ottani »baloldal« szenvedését, talán most tényleg elmondható: megérkezett a varsói gyors.”