Ukránvízió

„Ma viszont mi van? Nem lehet tudni, az Európai Unió irtózik-e jobban az emberjogi, kisebbségjogi problémáktól, vagy az Egyesült Államok. Egytől-egyig felemásnak érzem azokat az állásfoglalásokat, amelyek egyrészt – helyesen – hatalmas veszélyt látnak Ukrajna területi integrációjának megsértésében, és nem csak azért, mert Oroszország megszegi az 1994-es budapesti memorandumot, hanem mert egy ilyen folyamatnak felmérni sem lehet a következményeit, másrészt viszont rendre elfelejtik, hogy Ukrajnában az általuk »kolaterálisan« megtámogatott ukrán nacionalisták éppen úgy veszélyeztetik az etnikai békét, vagyis általában a a békét, mint az oroszok. Holott itt lett volna a kiváló alkalom, hogy Brüsszel és Washington is bebizonyítsa, sokszorosan többet, jobbat, érvényesebbet tud mondani a nemzetiségi kérdés megoldásáról, mint Moszkva, és esetleg azt is meg tudja magyarázni, hogy mi a különbség Koszovó és a Krím-félsziget között, mert van ilyen különbség természetesen, legalábbis ami az elszakadás előzményeit illeti. Ehelyett miket olvasok? Az amerikai elnök azt nyilatkozta február 28-án, hogy az ukrán nép »megérdemli, hogy esélye legyen saját sorsának meghatározására«. Ezzel csak egyetérthetünk. De hiányzik egy félmondat arról, hogy mi van az Ukrajnában élő nem-ukrán etnikumokkal, velük mi legyen. Igaz, hogy rá egy napra már Barack Obama a Vlagyimir Putyinnal folyatott telefonbeszélgetésben – a Kreml közleménye szerint – elismerte, hogy »Ukrajnának és Oroszországnak szilárd történelmi kapcsolatai vannak, és hogy meg kell védeni az ukrajnai orosz ajkúak és más kisebbség jogait«. Jócskán megkésve ehhez az amerikai állásfoglaláshoz képest is, az Európai Unió állam- és kormányfői március 20-i tanácskozásának zárónyilatkozatában végre megjelenik ugyanez a gondolat: az ukrán hatóságoknak »folytatniuk kell az erőfeszítéseket annak érdekében, hogy kinyújtsák a kezüket valamennyi ukrajnai régió és lakosságcsoport felé, és hogy biztosítsák a nemzeti kisebbséghez tartozók jogainak teljes védelmét, támaszkodva az Európa Tanács és az Európai Bizottsági és Együttműködési Szervezet szakértelmére«. Ez is valami, viszont azt a bizonyos szakértelmet emlegetni szinte képmutatásnak tűnik. Vagy legyünk mégis jóhiszeműek: kevés ennyit ígérni. Kevés is, késő is, de remélhetőleg nem véglegesen és főképpen nem végzetesen.

Szemléletváltásra van szükség, vagy legalább »visszaváltásra«: oda, ahol a kilencvenes évek közepe táján tartottunk. Hazabeszélek természetesen. Nincsenek precedensek, nincsenek analógiák, így igaz, viszont nekünk, magyaroknak is nagy szükségünk lenne erre az európai mentalitás-változásra. Hogyan higgyünk még egy demokratikus nemzetközi akaratban – márpedig ebben hinnünk muszáj –, ha Ukrajnában itt is, ott is fellángol az etnikai konfliktus, és erről a nagyvilág csak annyit tud mondani, hogy csúnyák az oroszok. Nem Puskin, nem Tolsztoj, nem Szolzsenyicin, még csak nem is Gorbacsov, hanem Putyin. Amit helyeselhetünk ugyan, de ebben a történetben végül is ki a szép? És melyik nacionalizmust vagy fundamentalizmust kellene nekünk szeretni? Attól tartok, hogy mifelénk a pokolba vezető út is csupa demokratikus szándékkal van kikövezve. S ha odaérünk, akkor már fölösleges lesz azon vitatkozni, hogy ukránul beszél-e az ördög vagy oroszul.”