„Aki figyelte Orbán Viktor produkcióját Brüsszelben, tudhatja, olyan politikai csatába nem megy bele, amiről nem tudja előre, hogy megnyerheti. (Az, hogy az Európai Bíróság megfeddi Magyarországot például a bírák korai nyugdíjazása miatt, nem árt Orbánnak.) Ezért amikor nekiment Junckernek, azt is tudni lehetett, hogy minimum David Cameron, és talán Angela Merkel hallgatólagos támogatását is bírja ebben a kérdésben. Bármennyire is úgy tűnhet, Orbán Viktor elszigetelt Európában, nem az. Az EU-csúcsokon 28 vérbeli politikus ül össze az asztalnál, akiknek az az egyetlen mérvadó dolog, hogy otthon hogyan tudják eladni, amit Brüsszelben csinálnak. Itt nincsenek nagyon elvek. Cameron lehet, hogy bírálta Orbánt a választási rendszer miatt gratuláló levelében, de természetesen együttműködik vele, amikor saját érdeke úgy kívánja.
A bizottsági elnökjelöltek versenyében a pletykák szintjén felmerült a szocialista dán kormányfő, Helle-Thoring Schmidt neve, de ő valószínűleg nem lehet erős esélyes, ha néppártit keresnek. A Nemzetközi Valutaalap igazgatója, Christine Lagarde neve is felmerült, de őt maga a francia államfő, Francois Hollande fúrta meg. A pozícióra maga ajánlkozott Jyrki Katainen finn miniszterelnök, és a néppárti jelöltségért folytatott küzdelemben elbukott francia belsőpiaci biztos, Michel Barnier. Végül az is előfordulhat, s talán ez most a legvalószínűbb, hogy egy teljesen új embert választanak, akiről eddig nem hallottunk. Elvégre 2004-ben is így került az elnöki székbe a fiatal portugál exminiszterelnök, José Manuel Barroso. Orbán Viktornak valószínűleg az a lényeges, hogy az új elnök mind személyiségében, mind programjában irányítható legyen, ne nőjön a tagállamok fejére, és ne küldjön minden egyes bírálható magyar jogalkotási aktuskor kritizáló levelet Budapestre.”