Könyvpalotaforradalom

„1. A magyar könyvpiac példátlanul tőkeszegény ágazat, amelyben a lassan szivárgó forgótőkét a gondok jelentős részéért felelős bizományos rendszer biztosítja. 

2. A hatalmas könyvpalotákat vagy bizományba átvett könyvek, vagy a könyvplázákat üzemeltető nagy terjesztők saját kiadványai töltik meg. 

3. A könyvek eladását sok helyütt kizárólag az akcióztatás biztosítja, amely sem a könyvek eszmei értékének nem kedvez, sem fenntartható üzleti modellnek nem nevezhető. Komoly szerkezeti ellentétet okoz, hogy bár a leértékelések ösztönzik leginkább a vásárlást, ez veszélyezteti leginkább a piacot. 

4. Évről évre csökken a piaci szereplők száma az összeolvadások, felvásárlások és tönkremenetelek miatt. Az összforgalom 56 százalékát a 15 legnagyobb kiadó bonyolítja. (Hogy legyen mihez viszonyítani: forgalomra vonatkozó adatot rendszerint közel 190 kiadó szokott szolgáltatni.)

5. Szűkül a fizetőképes kereslet és drágul a könyvek átlagára.

6. Egységesül a kínálat és csökken a sokszínűség. Ez szabad szemmel is látható. 

7. A 2013-as szerény fellendülésben nem elhanyagolható szerepe volt annak, hogy az erotikusnak nevezett könyvek dömpingszerűen árasztották el a piacot, amelyből valóban sok elkelt. Az azonban még nem fellendülés, ha szinglirodalmat falnak a kulturálisan bulimiás könyvplázacicák. Ha a fellendülés ára a Szürke ötven árnyalatának elkapkodása, akkor inkább nem kell a bővülés. 

8. A könyvpiac szereplői idén tavasszal fél szemüket rendre az Alexandrán tartják, amely működési modelljével alapvetően torzítja a magyar könyvpiacot és hatalmas tartozásokat halmozott fel.

A pusztán gazdasági probléma természetesen szélesebb, kulturális téren mozog. A könyvterjesztés és könyvkiadás központosítása fordított arányban áll a szellem emelkedésével, egyszerűbben szólva: minél kevesebb független kiadó és terjesztő, annál pocsékabb könyvek. A nagyipari, monokulturális modell a nagy tömegben előállított igénytelenségnek kedvez. Ez a fő gond, minden más ebből következik. (…)

Amint a bevásárlóközpontokkal és hipermarketekkel szemben kialakult a termelői piacok és ökofarmok, közösségi kertek és kézműves-termékek széles skálája, úgy ennek mintájára a könyvpiaci monokultúrával szemben is szerveződhet alternatíva. Az élelmiszeripari és gasztronómiai deindusztrializáció kulturális megfelelőjét óhajtjuk. A tömeges, iparilag előállított helyett az egyedi és a személyes szándékos kereséséről és kínálásáról van szó. A kézműves sör, a kis-szériás bor, a házi pálinka, a slow design, a fröccsteraszok és kis bisztrók, a tejivók és biohamburgerek világa az étkezési ízlés szempontjából jelentik azt, amit az antikváriumok, független szakkönyvboltok, használtkönyv-sarkok, közösségi könyvcsere-mozgalmak a kultúráéban. (Pozitív kezdeményezések vannak: a könyvfesztivállal három éve párhuzamosan futó független könyvesboltok éjszakájában 25 budapesti könyvesbolt vett részt idén.)

Az alternatív ízlés igénye véleményünk szerint jelen van, ennek intézményesülése viszont természetesen a fizetőképes kereslet megjelenésétől függ. Jegyezzük meg ugyanakkor, hogy az sem lenne jó, ha az alternatív könyvkultúra a romkocsma-kultúra sorsára jutna, és ez is maníros hipszter-konformizmussá válna, amely a wi-fivel és brit legénybúcsú-turizmussal jellemezhető felsőközép-mulatók bobó-felhőjébe burkolózik. Ezzel szemben ugyanis egy sokkal nomádabb, szó szerint haszontalanabb, rizomatikusabb szubkultúrára van szükség.

Ám mindenek előtt egy olyan felfogás kialakulására, amely úgy gondolja: ha a könyvpalotákban önként nem zajlik le forradalom, akkor majd fog ellenük.”