„Ennek okán az elemzők úgy vélik, hogy az EU-nak kár erőlködnie azon, hogy az Európai Parlamentet »minél közelebb vigye« az európai választókhoz, az ugyanis nem fog sikerülni. A választók ugyanis még az EU legdemokratikusabban működő intézményében is az általuk mélyen megvetett brüsszeli bürokrácia hű kiszolgálóját látják. Ezért az EU jobban tenné, ha inkább a nemzeti parlamenteket ruházná fel uniós jogosítványokkal, olyannyira, hogy a tagországok képviselőinek joga legyen nemcsak véleményt mondani egy adott születendő uniós törvényről, de végső esetben szavazhasson rá, vagy meg is vétózhassa azt. Ez a megoldás az európai polgárok közvetlen közelébe vinné az uniós ügyeket, amelyek innentől kezdve jobban érdekelnék az állampolgárokat, hiszen »testközelből« tapasztalnák, hogy az adott születendő uniós törvény miként érinti őket személy szerint.
Hiábavaló minden olyan lépés, amely az Európai Parlamentet egyre több jogosítvánnyal látja el, és az uniós ügyekbe való beleszólást illetően egyre nagyobb felhatalmazással ruházza fel, a felmérések azt mutatják, ezzel egyáltalán nem nő az EP népszerűsége a választók körében. A választók ugyanis politikai hovatartozásuk szerint, a nemzeti pártok iránt érzett szimpátiájuk alapján, és belpolitikai érdekeik mentén voksolnak hazájuk EP- képviselőire, miközben az EU ügyeket döntéseik meghozatalánál teljesen figyelmen kívül hagyják.
Magyarán, az európai választópolgárok nem értik, és így nem is tudnak mit kezdeni a nemzetek feletti, »szupranacionalista« demokráciával. Ezért van eleve kudarcra ítélve az ötlet, hogy a nagy európai pártcsaládok által kijelölt személyekből kerüljön ki az Európai Bizottság elnöke. A választók nem tudnak mit kezdeni az európai pártcsaládokkal, mint ahogy politikai téren semmivel, ami túlnyúlik a nemzeti határokon. Egy elkötelezett szocialista szavazó az európai választáson az MSZP-re adja le voksát, és fogalma sincs arról, hogyan működik, mit csinál az Európai Szocialista Párt, mint ahogy a Fidesz szavazót sem érdekli az EPP.”