„Alapvetően kétféle ember foglalkozik őszinte vagy megjátszott lelkesedéssel a politikával. Az elsők, akik belőle élnek, minden rendű és rangú pártalkalmazott, holdudvari kitartott, szekértáboros elemző, jól vagy rosszul megfizetett harcos értelmiségi. Ez sem lebecsülendő nagyságrend. Minden bölcsész (sőt, minden egyetemista) ismer olyan oktatót, aki heti két-három órát tölt a tanszékén, komoly publikációja évek óta nem jelent meg. Ugyanakkor nyüzsög a közéletben, folyamatosan nyilatkozik, vitatkozik tévéműsorokban, lepedőnyi terjedelmű publicisztikákat ad közre, amelyek aztán kötetben is megjelennek, tüntetésen szónokol. És bár a tudományszakmai aktivitása a nullához közelít, valahogy mindig jól él, mindig hozzájut valamilyen belföldi vagy külföldi pénzhez. És bár a kollégái, felettesei politikai kurzuslovagnak tartják, lapátra tenni senki nem meri. Ha a kormánypárthoz tartozik, akkor a hatalom bosszújától (leváltás, pénzmegvonás) tartva. Ha meg ellenzéki, olyankor meg félnek, hogy telepanaszkodja nekik a nemzetközi sajtót, hogy őt itten mennyire üldözik.
Tehát az első altípus, aki ebből direktben megél, a második pedig, aki közvetve él meg belőle - illetve ráér. Ez utóbbiak a még és a már emberei. Akik még vagy már nem potensek gazdasági értelemben, még vagy már nem vállalnak, nevelnek gyereket, még vagy már nem gondolkodnak piaci karrierben. Aki viszont nem a politikából él, és rá sem ér, az a magánszektorban dolgozó piaci szegmens. Ők nem prédikálnak a piacgazdaságról, mint sok magát liberálisnak tartó, de sokáig állami forintokból vagy pártpénzből élő úgynevezett véleményformáló értelmiségi. Hanem abban élnek. A piacban. És igenis van olyan, hogy valaki nem azért nem foglalkozik politikával, mert buta, felelőtlen vagy passzív, hanem egyszerűen nem ér rá. Ugyanis nem piacilag inaktív diák, nyugdíjas vagy közalkalmazottnak csúfolt kapun belüli munkanélküli. (Aki gyakran munka-, vagy iskolaidőben nyugodtan politizál a fészbukon, miközben nem egy magánvállalat blokkolja a számítógépein a közösségi oldalakat, a műszakvezető pedig éberen figyeli a dolgozót, valóban a munkájával foglalkozik-e.) A politika értelmezése, átlátása, követése nagyon komoly agymunka, már ha valaki nem előre programozott, hisztérikusan gyűlölő és rajongó kampányzombi. Ugyan mikor jut ideje erre valakinek tíz-tizenkét órai napi munka, egy vagy több gyerek felügyelete, és/vagy idős, beteg hozzátartozó ápolása mellett? Aki politikai elemző, újságíró, kampánymunkatárs, az akárhogyan is nézzük, pénzt vesz ki a politika rendszeréből. Ergo a politikára fordított ideje, ereje megtérül. Kérdés, milyen erkölcsi alapja van számon kérni a passzivitást azokon, akik ki egyáltalán nem vesznek, hanem adó formájában betesznek ebbe a rendszerbe? Lehet, hogy cinikusan hangzik, de rájöttem: annyira azért nem jó ez a magyar politika, hogy az adóforintok mellett időt is tegyek bele úgy, hogy nem (vagy egyre kevésbé) fizetnek érte.
Tulajdonképpen arról szól a történet, hogy a piaci középgeneráció nem ér rá politizálni, mert el kell tartaniuk, gondozniuk azokat, aki ráérnek politizálni. A gyerekeik és szüleik nemzedékét.”