„Tudunk jól dönteni? Úgy értem, jók vagyunk benne, megy ez nekünk?
Az életből nem hagyható ki az, hogy hozzunk néha rossz döntéseket. Az élet tanulásához ez is hozzátartozik. A kérdés az, hogy akarunk-e tanulni a rossz döntéseinkből. És hogy elviseljük és elfogadjuk-e annak terhét és következményeit, hogy bizony elronthatunk dolgokat vagy rossz döntéseket hoztunk.
Sokak szerint azért nem merünk dönteni, mert az ember a változástól fél a legjobban.
Igen, nagyon félünk a változástól, egyszerűen azért, mert megszokjuk a rosszat is. Ennek élettani háttere és gyökere van, nem érdemes emiatt magunkat vádolni. Az agyunk, az idegrendszerünk hálózata hozzászokik, begyakorol bizonyos válaszokat. Ezért ahhoz, hogy valamit megváltoztassunk, nagyon sok gyakorlásra van szükség, hogy az felülírja a megszokott agyműködésünket. Ha valaki évtizedekig begyakorolta, hogy úgysem fog sikerülni, hogy neki már úgyis mindegy, akkor a váltáshoz is gyakorolnia kell újból és újból és újból. Arra van szükség, hogy másképp gondolkodjunk, ennek nyomán másképpen érezzünk, másra figyeljünk, másra emlékezzünk, mást és másképpen csináljunk – önmagunkat a szó szoros értelmében alakítsuk és formáljuk.
Nem vagyunk önmagunk felülbírálásához túlságosan egoisták?
Lehet, hogy van, akinek senki igazán nem mutatta meg, hogy létezik önművelés, önfejlesztés, önnevelés. Hogy létezik önfegyelmezés. Pedig ne fegyelmezzen minket más: fegyelmezzük mi saját magunkat! Méghozzá úgy, hogy hajlandók vagyunk tanulni az élettapasztalatainkból. Ötven-száz évvel ezelőtt a házastársi kapcsolatban az alapvető érték az volt, hogy képesek legyünk alkalmazkodni, hiszen ez élet nagyon nehéz, szükségünk van valakire, aki legalább társunk lehet a hordozásában. Kerestünk egy igaz embert, mert azt gondoltuk, ha találunk ilyet, hozzá könnyebb lesz alkalmazkodni, mert majd megbecsül minket. Sokat változott a világ. Most a másik oldalon vagyunk. Most keressük az igazit. Az igazi pedig most az a valaki, aki énhozzám alkalmazkodik, akivel kapcsolatban azt élhetem meg, hogy nekem semmi dolgom nincs. Előbb-utóbb el is hiszem, hogy valaki akkor és addig igazi, ameddig nekem nem jelent terhet és feladatot. Ez egy kóros hangsúlyeltolódás. Nyilvánvalóan ne éljünk akárkivel. De akivel élünk, azt szeressük. Ebből a szempontból a ma kultúrája jóhiszeműen egyoldalú.”