A választás előtti utolsó héten a Mandiner különböző irányultságú, meghatározó magyar véleményformálókhoz fordult; rövid, tömör válaszokat kérve tőlük egy kérdésre: hogyan értékelik a 2010-2014 közötti ciklust? Válaszaikat a napokban közöljük.
*
Novák Tamás: A gazdáinkról és az országunkról
Valamiért megmaradt bennem Csengey Dénes egyik mondata, amit talán a MTV székház előtt mondott, 89 tavaszán: „Hölgyeim és Uraim, mostantól Önök a gazdái ennek az országnak, vagy ha Önök nem, akkor ez egy gazdátlan ország lesz és megérdemel egy újabb diktatúrát”.
Akkor ez egy jól hangzó szónoki fordulatnak tűnt. Most már nem.
Valójában sohasem voltunk a gazdái ennek az országnak. Talán nem akarunk, talán nem tudunk.
Az biztos, a rendszerváltás idején nem értünk rá. Elég volt túlélni, elég volt elmenekülnünk azzal a kis batyunkkal, ami megmaradt; és rohantunk, futottunk, szorítottuk a szabadság nagy illúziójának lábát.
És cserébe kaptunk is új gazdát.
A pénz lett a gazdánk.
A politikusok pénzért privatizáltak, hitelt vettek, gyárat adtak vagy törvényeket hoztak; a bíróságok pénzért ítélkeztek; az ügyvédek pénzért a szegődtek bűnözők szolgálatába; a rendőrök védtek, vertek, vagy szemet hunytak. Pénzért aztán minden ment, a bankok hitelt adtak, a multik hirdettek, az újságírók meg megírtak, azt amit kellett. Pénzért. Ami érdekelte a pénzt, az felépült, megújult; ami nem volt neki fontos, az a rohadásé lett. Kevesek kivételével mindenkinek ura lett.
Talán tovább is ment volna. De egy hibbant miniszterelnök meg a gazdasági világválság eltemette az egészet.
És jött 2010.
És mi a nagy kétségbeesésünkben futottunk és szorítottuk annak az embernek a lábát, aki húsz éve tüzesen szónokolt hazáról, erkölcsről, jobb életről és igazságról.
És kétharmadot kapott és mindent megkapott.
A hatalmat, az országot, mindent. Szőröstül, bőröstül. Ellentétben elődeivel, ő a gazdája lett annak, amit kapott, és nem kellett senkivel sem osztoznia rajta.
Ami azóta történik a politikában, a bíróságokon, a rendőrségen, az MTI-ben, az önkormányzatoknál, a gazdaságban vagy a médiában, kevés kivétellel csak rajta múlik.
Az új gazdán.
Az lesz gazdag, akit ő akar; az kerül magasra, aki őt szolgálja; az épül, ami őt építi; az lesz hír, ami neki hír. Kevesek kivételével mindenkinek ura lett.
Hogy ez most jobb vagy rosszabb? Van, akinek megnyugtatóbb, mert személyesebb; van, akinek ijesztőbb, mert személyesebb. Aki nem hisz a demokráciában, annak ez jó hír; aki még hisz benne, az beleszédül. Ez a pillanatnyi állapot.
Ha jön az újabb kétharmad, ha a gazda fékek és ellensúlyok nélkül marad, ha választás alternatíva nélkül marad, akkor ez is ugyanolyan zsákutca, mint az előző volt. És ennek is olyan csúnya vége lesz, mint annyi egykor fényesen, nagy csinnadrattával indult sikersztorinak itt, Kelet-Európában. Ez nem politikai, ez hatalompszichológiai kérdés.
Valójában nem tudom, hogy valaha leszünk-e gazdái ennek az országnak. A lelkem mélyén már nem gondolom. De az biztos, hogy ez nem egy négyévente egyszeri alakalom.
Mégis. Hinni akarok abban, hogy lehet más az ország, hogy lehet más a politika.
A szerző újságíró, filmrendező, a Mandiner szerzője
