„Fókuszban a bikavér. Pusztán a tény, hogy a bikavér hírneve megtépázódott, lassan közhellyé válik a magyar boros közéletben. Viszont amennyire elkopott ez a frázis, annyira belém férkőzik a gondolat, hogy még csak nem is igaz. A bikavér ugyanis az elmúlt néhány évben úgy érzem hívószóvá vált és gyakrabban asszociálok belőle a minőségre, mint a kockázatra. Egyes termelők mindmáig húzódoznak a – horribile dictu! – »brand« használatától, helyette más fantázianeveken becézgetik, az egyébként az eredetvédelmi szabályozásnak megfelelő italaikat.
Néhány gondolat bikavér-témában: Eger és Szekszárd, két ősi rivális, két régi barát. Két felfogás, azonos cél. Egerben az állami irányítás egyik eszköze (FVM rendelet), Szekszárdon a borászok kvázi belső eljárásrendje (hegyközségi rendtartás) szól arról, hogy milyennek is kéne lennie a bikavérnek. De ezek a szabályok nem írják le a bikavért magát, ezek a szabályok csak fajtákról, iskolázásról, érlelésről, alkoholtartalomról szólnak. Nem szólnak arról, hogy milyennek is kellene lennie egy igazi bikavérnek.
Az én szememben a bikavér lehet vastag, de sosem túl testes. Lehet benne tannin, de mindig inkább a savgerinc tartsa kezében a kormányrudat. Ha gyümölcsös is, inkább a fűszerek és egyéb terroir-jegyek mutatkozzanak benne elsősorban. A hordóhasználat egyéni belátásra van bízva, de ötszáz liter alatt csak óvatosan az edényekkel. Komplexitás, finesz és mindemellett persze maradjon jó ivású. A feladat nem egyszerű.”