„A magyar kormány az elmúlt négy évben tagadhatatlanul letette voksát a Kelet mellett. Elutasított mindent, amiért egykor oly’ bőszen küzdött a Fiatal Demokraták Szövetsége. Az egykori liberális demokrata pártból úgy tűnt el a tartalom, ahogyan a szó mozaik mivolta eltűnt a párt életéből. A Magyar Polgári Párt már csak bitorolta az egykori Fiatal Demokraták felemelő légkörű alakulásakor közfelkiáltással választott rövidítést: »Fidesz«. (...)
A Kelet társadalma és politikája azon alapszik, hogy az erősebb elveszi azt, amit akar, és közben figyelmen kívül hagyja mindazt, amiért rengeteg ember áldozta az életét az öreg kontinensen: alapvető emberi jogokat, népek önrendelkezési jogát, kisebbségi jogokat, vagy éppen azt az európai értéket, hogy ezen a földrészen – a szebb napokat látott, nyugati országokban – senkit sem hagy az út szélén az állam.
A helyzet egyre riasztóbb. Az Orbán-kormány nem csak az energiatermelés területén tette le voksát Moszkva mellé. A paksi paktum egy – már-már szimbolikus – megjelenési formája annak, hogy az ország vezetése a világ melyik pólusából kér. Talán hívogató az, hogy Putyin nem kér a beruházásért cserébe semmit. Putyinnak nincsenek (koppenhágai) kritériumai, sőt, semmiféle kritériuma nincs. Orbán Viktor nyilvánvalóan a vele való tárgyalásokkor érzi igazán, hogy jó irányba tart: hogy nem kell lehajtania a fejét azért, mert romba döntött egy demokráciát, hiszen a tárgyaló fél egy olyan országot működtet, amelyben nincs is szükség működő demokráciára.”