Mi köze Putyin ráncfelvarrásának a krími eseményekhez?

„Egy vezető öregedése eszébe juttatja a népnek, hogy bizony ő sem halhatatlan. Ez pedig arra készteti az embereket, hogy feltegyék magukban a kérdést: mi is lesz velünk, ha ő már nem lesz? Valahol itt kezdődnek az öröklésért folytatott küzdelmek: a leghűségesebb tábornok és a saját fia először egymás ellen, majd a vezető ellen is fordulhat.

Érdekes módon az öregedő diktátorok viselkedését már sok társadalomtudós választotta kutatási témájául. A legfontosabb feltevés az, hogy ahogy öregszünk, egyre rövidebbé válik az időhorizontunk: egy vezető esetében egyre kevésbé érdekli az ország hosszú távú fejlődése (például hogy kedvező feltételeket teremtsen a külföldi befektetőknek), és inkább elkezd egyre többet és többet elvonni (»lopni«) a népesség vagyonából.

Ezekből az »elvont« vagyonokból aztán el lehet kezdeni azokat a nagyszabású projekteket, amikre még az ükunokák is emlékezni fognak. Népszerű például a különböző nagyméretű aranyszobrok állítása (pluszpont, ha még közben képes forogva követni a nap járását is), de ilyen lehet egy-egy város vagy stadion építése is.

Vagy mondjuk egy másik ország megszállása. Ezt tuti még a dédunokák is emlegetni fogják.

Egy harvardi professzor kutatásai szerint minél öregebb egy vezető, annál nagyobb a valószínűsége, hogy katonai konfliktust robbantson ki. Ennek oka szerinte egyrészt az előbb bemutatott rövid távú kultuszépítés lehet, másrészt pedig az, hogy az idősebb vezetőknek jobb az intézményi beágyazottságuk (tehát kevésbé kell félniük politikai ellenfeleiktől). Ráadásul eredményeik szerint a háborút leggyakrabban kezdő vezetőket épp az oligarchikus berendezkedésű országokban kell keresnünk.”