„Milyen az a színház, ahol gömbölyűnek érzed a világot?
Én akkor szoktam eljönni, amikor az adott színház az én színházi elképzeléseimtől távol kerül. A színház sokemberes csapatmunka. Nagyon sok helyen kerülhet porszem a gépezetbe. Amikor az elkezd csikorogni, akkor már nem érzem jól magam és továbbállok. A mostani társulatban szeretem, hogy sokat vitatkozunk, nem feltétlenül értünk mindenben egyet. De a társulat ezeket a vitákat kibírja, túl tudunk lépni rajtuk, mert mindenki tudja, hogy közös ügyért harcolunk. Ha okozunk is egymásnak sérülést, az azért történik, hogy még pontosabb, még jobb legyen az előadás. Ebben sokszor a kíméletlenségig elmentünk. Ma már talán ezt is tanuljuk, megtanultuk, hogy lehet minél kevesebb sérüléssel megúszni. És reménykedünk a jövőben, hogy tudunk jó előadásokat csinálni. Azokat a problémákat dolgozzuk fel, ami minket feszít. Ilyen A zsidó című előadás is.
Nehéz ember vagy?
Ezek címkék. Olykor könnyű vagyok, mint a hattyú. Máskor, mint az orangután vagy a gepárd. Van, amikor dühös, máskor nagyon kedves. Akarnok vagyok, de nagyon lehet velem csapatban dolgozni.
Néhány hete halt meg Jancsó Miklós. Ő alkotta meg párosotokat, Kapát és Pepét. Mester volt? Atya? Barát?
Nagyon nagy találkozás. A Lámpást adott kezembe az Úr… film volt az első. Nagy megtiszteltetés volt, hogy felkért. És nagyon nagy öröm, hogy elégedett volt a munkával. Még hat közös film készült. Öröm, hogy barátjának fogadott. Ritka fickó volt. Nagyszerű és bölcs ember. Szabad, a szó minden értelmében. Nem volt benne megfelelési vágy. Nemes anyagból gyúrták. Tudjuk, nem vagyunk halhatatlanok. Én úgy gondolom, ő az. Hiányozni fog. Űr marad utána, de nagyon sok mindent hagyott itt.”