Könnyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet a magyarság: sorsfordító választás előtt állnak az erdélyi magyarok
Csak egy módszerrel lehet megakadályozni a Mentsétek meg Romániát Szövetség tervét.
A politikai kultúrától sikeresen távol tartott népünk az elmúlt évszázadban annyiszor, de annyiszor hozott rossz döntéseket, hogy össze se lehet számolni.
„A politikai kultúrától sikeresen távol tartott népünk az elmúlt évszázadban annyiszor, de annyiszor hozott rossz döntéseket, hogy össze se lehet számolni. A hírneves nóta, a »Megállj, kutya Szerbia!…« Százezrek halálát okozta. A magyarság lelkesedett, s nem hitt az óvóknak. Se akkor, se 1941-ben. Aztán három év múlva még örvendezett is a zsidó vagyonok széthordásakor. Később meg tapsolt, mert nem ismerte föl Rákosiék valódi természetét. A tévedéséért aztán hosszan éhezett.
Nem sorolom. A saját felelősségünk színigaz, ám az önmagunk okozta károk máig nem villantak be. Az kézenfekvő, hogy el kellene számolni a múltunkkal. De polgártársaink nemigen szeretik az ilyesmit. Ha felhánytorgatják régi vétkeit. És akkor sem, ha azokat az apáik vagy a nagyapáik követték el. Mert a magyar ember, az más. Az tökéletes, lovagias. Az úriember. Kevéssé vált köztudottá az első figyelmeztetés, amely előbb regény volt, aztán film. (Cseres Tibor: Hideg napok.) Most a szovjet területeken elkövetett atrocitásokat tagadják némelyek, másoknak meg egyik fülén be, a másikon ki. Pedig szégyenteljes tényekről van szó. De hát a magyar szupremácia! A mi felsőbbrendűségünk! Mit számít, hogy a polgártársaink több mint harmada potenciális analfabéta?
A négymillió nyomorgónk java része nem élne káposztán és paszulyon, ha a rendszerváltozás környékén képes lett volna a sarkára állni. A német egyesítés nyomán ott se a kormány bolondult meg, s egyetlen párt se, és nem verték szét a nagyüzemeket. Nem kapkodták ott ki a majorokból a traktorokat, kombájnokat, munkagépeket, föl sem fogva, hogy tudják-e majd azokat használni. Nálunk igen. Aki kapta, marta. Amíg volt mit megszerezni. Aztán? Sokan eladták a megkaparintott eszközöket, végül hetek alatt el is itták az árát. Így jártak a kárpótlás során megszerzett földekkel is: előbb a téesz bérelte tőlük, aztán egy-egy pénzesebb fazon tűrhető vételárat ígért, s eladták neki. Akkor is, ha ezzel a téesz tehenészetének takarmánytermő alapját verték szét. (Például Pocsajon.) A megkapott vételár szinte teljes egészében a kocsmában landolt. Jó világ lett. Valameddig.”