„Zsidók, melegek, rejtőzködjetek!” – üzeni a berlini rendőrfőnök
Különösen akkor kell titkolózniuk Barbara Slowik szerint, ha arab negyedekben járnak.
A magyar országgyűlés elnöke hőskultuszt épít Nyírő József, a nyilas csonkaparlament tagja emlékezete köré.
„A Mazsihisz szokatlanul élesen foglalt állást a holokauszt-emlékév eseményeiben való részvétel kérdésében. Mit tartasz erről?
A magyar országgyűlés elnöke hőskultuszt épít Nyírő József, a nyilas csonkaparlament tagja emlékezete köré. Miért kellene a magyar zsidóság hivatalos képviselőinek együtt emlékeznie a holokauszt áldozataira olyan politikusokkal, akik más alkalommal a gyilkosok emléke előtt tisztelegnek?
Más kérdés, hogy a konkrét ügyek, amelyek körül az ellentétek fellobbantak, valóban megérdemlik-e hogy társadalmi viták középpontjába kerüljenek. A Szabadság téren áll a szovjet emlékmű, az egyetlen, amely a nagyszámú szovjet emlékműből megmaradt. Ennek a megtartására államközi szerződés kötelezi a mindenkori kormányt, az emlékmű azonban a jobboldali támadások állandó céltáblája. A Szabadság téren állt az ereklyés országzászló, amelynek felirata szerint a 896-ban alapított történelmi Magyarország a világ végezetéig fennmarad. A jobboldal ennek az emlékműnek a helyreállítását is folyamatosan követeli. Feltételezésem szerint a kormány ezt a kettős nyomást akarta enyhíteni a megszállási emlékművel. Nem tudom, számítottak-e rá, hogy nemzetközi hullámokat verő botrány lesz belőle.
Az ellenzők történelemhamisítást emlegetnek, joggal persze. De a történelemhamisítás az Alaptörvényben jelenik meg, az emlékmű csak ennek a leképezése. A törvény bevezetője szerint Magyarország 1944. március 19-én elvesztette önrendelkezési jogát, és azt csak 1990. május 2-ával, a szabadon választott népképviselet megalakulásával nyerte vissza. Ezzel a törvény egybemossa a két megszállást: ezt fejezné ki a megszállási emlékmű és a szovjet emlékmű együttes jelenléte a téren. A német megszállás azonban nem jelentett olyan éles cezúrát a magyar történelemben, mint azt az Alaptörvény szövege sugallja. Nem Szent István államának a szuverenitását szüntette meg, mert az már 1541-ben megszűnt, hanem annak az államnak a szuverenitását, amely a Habsburg birodalom felbomlása után, 1918 novemberében jött létre, és amely az ereklyés országzászló tövében kőbe vésett fogadkozás ellenére sem lehetett a soknemzetiségű Magyarország, amely csak egy európai birodalom részeként létezhetett. Továbbá a megszállás nem volt egyértelműen megszállás, hiszen az ország vezetése, kénytelen-kelletlen ugyan, de beleegyezett, katonai ellenállás helyett üdvözlő beszédek hangzottak el. Legfőképpen pedig a zsidóság deportálását nem a német megszállók kényszerítették rá az országra, és nem ők hajtották végre: semmi sem sikerült volna belőle a magyar közigazgatás aktív közreműködése és a magyar társadalom csendes egyetértése nélkül. Ugyanakkor az is igaz, hogy német megszállás nélkül nem került volna sor ilyen arányú népirtásra. Ha szabad történelmi eseményekből nemzetkarakterológiai következtetéseket levonni, 1944 eseményei nem a magyar társadalom zsidógyűlöletét, kegyetlenségét bizonyítják, hanem a fennhéjázó szolgalelkűségét. Annak a lakájnak az aljasságát, aki megerőszakolja és megveri a gazdája szeretőjét, miután az úr kiadta az útját.
A magyar politikában újra meg újra fölénybe kerülnek a szimbolikus ügyek a súlyos gazdasági és társadalmi következményeket hurcoló valóságos ügyekkel szemben. Ma is azt gondolom, hogy az Országgyűlés rossz döntést hozott, amikor a koronás címert tette a köztársaság címerévé. Az azonban, amitől akkor tartottunk, hogy a soknemzetiségű középkori állam koronájának a mai magyar nemzetállam jelképévé emelése tiltakozást fog kiváltani a szomszédos országokban, nem következett be. Ma a koronás címer hozzátartozik a hivatali szobák berendezéséhez, már észre sem vesszük.”