„Kedves Gazsi,
azt írod, hogy mivel Schiffer András vitára hívta ki a többi pártvezért, beleértve Vona Gábort, az újfasiszta párt vezetőjét is, ezzel eljátszotta rokonszenvedet, és egy szavazatot – a tiédet – már el is vesztett. (...)
És ha már vita. Az egész onnét indult, hogy a közalapítványokból a fészbukra száműzött fölháborodók most éppen azon rezegnek, hogy idén nem lesz miniszterelnök-jelölti vita. Mindez akkor jut eszükbe, amikor a listavezetőjük (akit ők is csak pironkodva mernek kormányfő-aspiránsként emlegetni) utolsó esélyként megpróbál legalább közös vágóképen mutatkozni Orbán Viktorral, hogy legalább így valóságos kihívónak tűnjön.
Az igazi botrány azonban föltűnt valakinek? Az, hogy hosszú-hosszú évek óta semmiféle vita nincs a magyar közélet szereplői között. A parlament régen elvesztette ezt a funkcióját, de ma már a tévéműsorokban is csak elvétve ütköztetik álláspontjukat azok, akiknek pedig ez volna a dolga. A szerkesztők, műsorkészítők, tulajdonosok meg elfogadták, hogy a politikus nem megy be vitázni a másikkal, mert a marketingeseik így tartják célszerűnek. Mi van ehelyett? A teljes agyrém: újságírók és elemzők érvelnek egymással szemben. Egy innen, egy onnan. A táborszemlélet pazar megnyilvánulása: a sajtómunkásnak, a politológusnak, az egyéb humánértelmiséginek az a feladata, hogy meg- és kimagyarázza az övéi böffentéseit. Erre ma már intézetek jönnek létre, és ha egy újságíró újságíróként viselkedik, akkor a hagyományos törzsközönségek túlmotivált tagjai egyből nekiszegezik a kérdést: ugyan kinek a szekerét is tolja?
Ennyit a vitákról, amelyekre egyébként égető szükségünk volna, még a jobbikosokkal is.”