Ez az, amitől boldogabbak lehetünk

„Egy 24 országban végzett 2014-es felmérés szerint mi magyarok vagyunk a legboldogtalanabbak, az utolsó helyen kullogunk a boldogságrangsorban. Hogy látja, mi ennek az oka?

Kollégák is alátámasztják, és az én tapasztalatom is az, hogy amikor egyenként beszélünk az emberekkel, akkor érdekes módon jóval pozitívabban nyilatkoznak az életükről, nem búsulnak neki annyira, mint egy ilyen általános felmérésben, ahol névtelenül odadobják a válaszukat. Mintha csak működne egy láthatatlanul is ható norma: illik panaszkodni. Személyesen én nem találkozom akkora mértékű boldogtalansággal, amilyet ezek a felmérések tükröznek. Tudjuk, hogy a boldogság értelmezése nagyon relatív. Ha a megelégedettséget elfogadjuk, mint alapvető közös jellemzőt, akkor azt mondhatjuk, hogy mi magyarok individualistábbak vagyunk, mint más náció, Kopp Mária vizsgálatai ezt igazolták. Az egyéni érdekeink mentén történt akadályoztatást ugyanis hajlamosak vagyunk úgy megélni, mint súlyos kudarcot, s talán ebből adódik, hogy az ilyen helyzeteket nem tudjuk derűsebben szemlélni. (...)

Mit tehetünk, hogy társadalmi szinten emelkedjen a boldogságérzet?

Tudomásul kell vennünk a kölcsönös egymásrautaltság élettörvényét. Ha azt az érzést, amit felelősségnek és elköteleződésnek nevezünk, ki-ki magában fokozná, komolyan venné és a maga kicsi világában igyekezne a tőle telhetőt úgy megtenni, hogy az önös érdekekkel szemben a családnak, a párnak, a kapcsolatnak, az együttműködésnek a szempontjait helyezné előtérbe, akkor túllépnénk azon a fajta önző életkereten, ami boldogtalanná teszi az embert. Mert valakinek adni, valakiért tenni valamit nemcsak hogy immunstimuláns, hanem szubjektíve jó érzés. Megélhetjük, hogy valakinek szüksége van ránk, fontosak vagyunk, szeretnek minket. Ezzel az egymásért való fáradozással tudnánk megemelni az életminőségünket.

Ez sajnos manapság nagyon nem egyszerű.

Valóban, a konzumvilág nagyon eldologiasítja a kapcsolatokat, és nem arra tanít, hogy ne légy önző, hanem inkább arra, hogy próbáld építgetni a magadét, sokszor a másiknak a kárán. Ezért nagyon sok az olyasfajta életérzés, amiben az ember úgy érzi, hogy örökké küzdelmi, rivális helyzetekben van, le kell küzdeni mást, hogy nyerő legyen. Sajnos gyakorta úgy kezeljük egymást, mint a tárgyakat: felhasználók, elhasználók, eldobók vagyunk.”