„Háborús bűnösként majdnem ötven ember halálát írják a rovására.
Nem értem, miért vádolnak ezzel. Olyat is mondtak, hogy a sortűzre parancsot adtam. 56-ban nem voltam belügyminiszter, éppen a Budapesti Pártbizottság kerületi szervezeteinek újjászervezésével foglalkoztam, nem voltam a karhatalomban. Miért nem beszélnek arról, amit a Budapesti Pártbizottság ellen tettek a felkelők? Apai jó barátomat, Mező Imrét – fehér zászlóval a kezében – mellettem lőtték hasba. A szerencsétlen kiskatonákat meg felhúzták a fára.
Érték atrocitások, amióta megvádolták?
Azt sem értem, hogy mivel vádolnak. Nem köptek le az utcán, nem támadtak rám, sőt, akik felismernek – leginkább idős emberek –, azok közül sokan odajönnek hozzám, kezet ráznak velem, és jó egészséget kívánnak.
Fél attól, hogy elítélik?
Nem félek. Az ellenem indított eljárást igazságtalanságnak tartom, és – az időzítés miatt – figyelemelterelésnek az embereket érintő problémákról. Remélem, nem kell börtönbe mennem, de ha mégis, akkor emelt fővel teszem. (...)
Ki gondoskodik önről?
Irgalmas rendi nővérek járnak hozzám mosni, takarítani, látogat és segít a húgom, az unokaöcsém, és egy kedves szomszédasszony. De magam mosogatok, az apróbb házimunkákat még el tudom végezni.”