„Mindezt az átláthatatlanság tette lehetővé; az a fajta félázsiai rendszer, ahol nem kell elszámolni. Ahol elég visszavádaskodni, és feltüzelni a vakhitű idiótákat, akik szerint akármennyit is loptunk, megérdemeltük. Viszont az ilyen rendszer működtetéséhez elengedhetetlen az arányérzék. Fel kell mérni, lehetséges-e az adott keretek között addig manipulálni, illetve terrorizálni a népet, hogy sose merjen felülni az aranyozott vécédeszkánkra.
Mert különben egyszer csak ráül. És hozza az okostelefonját, fényképez, és a világ azon fog szörnyülködni, mekkora galaktikus bunkók vagyunk; kalózhajót meg stadiont a kertünkbe horgonyoztató, primitív, tolvaj suttyók. Egy életmű omlik össze, egy történelemkönyvekbe szánt fejezet foszlik szét, és marad belőle egy ezer évig fennmaradó twitterposzt, az arany vécékefe, aki vagyok.
Az arany vécékefe ott trónol minden fél- és egészen ázsiai rendszer csúcsán. Szerény, de kifejező szimbóluma annak, hogy ez a berendezkedés zsákutca. Annak az eszköze, hogy egy jobbra hivatott nemzet irdatlan áldozattal és nélkülözéssel elérje, hogy legaljasabb ösztöneit bearanyozzák, aztán azzal törölje ki az imádott vezére a seggét. Az arany vécékeféket termelő rendszereknek szerencsére ismert az ellenszere: ellenőrzés, leválthatóság, fékek és ellensúlyok.
Ukrajna öt éve ment rá az elnök vécékeféjére. Más nemzetek ezalatt fejlődtek, versenyelőnyükön fáradoztak, tehetséges fiataljaikat otthon tartották, és azzal ijesztgették őket, hogy ha nem tanulnak rendesen, úgy járnak, mint az ukránok.”