Jancsó, a saját halott

„Érdemes volt megvárni azt a három napot, mert tényleg csak lassúak, nehezen mozdulnak, még az MSZP elnöke is megelőzte őket, de ha egyszer beindulnak, nincs megállás: bár sem a kormányfő, sem a kulturális államtitkár, sem Andy Vajna filmipari kormánybiztos nem szólalt meg az egyik legnagyobb magyar ever méltatása céljából (update: a Magyar Nemzeti Filmalap azóta kirakott holnapjának nyitóoldalára egy megemlékezést), mert minek, azért a Balog-féle humántárca vagy mi (ami alá a kultúra is beletartozik, lévén az is olyan emberi) közleményt adott ki: »Az életének 93. évében elhunyt művészt az Emberi Erőforrások Minisztériuma saját halottjának tekinti, az elhunyt családjával közösen gondoskodik Jancsó Miklós temetéséről.« Plusz egy rövid, a Wikipedia személyességével megírt összefoglaló Jancsó legfontosabb filmjeiről, díjairól, ami három napja ott van minden épkézláb újsághírben, megemlékezésben. Aláírás: mégcsak nem is a miniszter, hanem »Sajtó, Kommunikációs, Közkapcsolati és Protokoll Főosztály.«

Jancsó Miklós valószínűleg másra sem vágyott egész életében, mint arra, hogy egy minisztérium a saját halottjának tekintse, ha eljön a nap. Erre a kisajátításra tellett a magyar államnak, egyetlen bekezdésnyi személyes méltatás helyett. A The New York Times erre képes, a NER nem. A közleménnyel a NER megint bebizonyította, hogy nem volt gyerekszobája, kulturális vagy politikai másképpgondolkodó teljesítményét még halála után sem ismeri el. Másra gondolni ugyanis kizárásos alapon nem tudunk.”