Oldás – Gondolatok Jancsó Miklósról

„Nemrégiben egy filmklubba hívtak, amelynek keretében a népi mozgalomhoz köthető alkotásokat vetítettek. Jancsó Miklós egyik legismertebb, bemutatásakor nagy vitákat gerjesztő alkotását, a Fényes szeleket nézhettem meg újra. Peregtek a film vibráló kockái, a farmernadrágos-vörösinges népi kollégisták a veszprémi vár falai között hívták vitára, majd dorongolták le majdnem szó szerint a katolikus kollégium diákjait. A film egyik jelenetében, amikor már-már úgy tűnik, hogy a kedvezőtlen előjelek, a nép kollégistáinak erőszakossága és türelmetlensége dacára mégiscsak szó érthetnek egymással a fiatalok, citeraszó hangzott fel. A szívemnek oly kedves hangszeren a Jászkunsági legény vagyok kezdetű népdal szólt, amelynél aligha akad a Szolnok megyéből, a Tisza két partjáról származók számára kedvesebb ének. Hiszen van egy sora, amit mindenki szülőfaluja-városa szerint formálhat, ezért énekeltük mi úgy, hogy »Kilenc zsandár kísér végig a mezőtúri főutcán.«

Ez az apró kis motívum eszembe juttatatta Lackó Miklósnak, a népi mozgalmat a legjobban értő történészek egyikének találó megállapítását. Ezek szerint egy szellemi áramlat vonzerejét, intellektuális erősségét mi sem mutatja jobban, minthogy kiket tud magához vonzani, kiknek a gondolkozását tudja formálni. Lackó példaként hozza többek között Jancsó nevét is, akinek életművét, s annak talán legfényesebb korszakát, az 1960-as évtizedet mélyen formálta és meghatározta mindaz az örökség, amelyet a népi íróktól kapott. Aligha lehet meglepőbb kijelentés ennél azoknak, akik csupán felületesen ismerik filmjeit, és valami ok folytán, talán a rendező közéleti szerepvállalása, vagy éppen a népiek iránti tartózkodásuk miatt, nem akarják az életmű egészét mérlegre tenni. Pedig az idős mester saját maga interjúiban, visszaemlékezéseiben soha nem tagadta azt a vonzóerőt, amelyet az 1948 előtti népi gondolat gyakorolt rá.

Németh László az 1943-as szárszói konferencián szinte csak úgy mellékesen elejtett egy megjegyzést arról, hogy évek óta megindult a középosztály és a népi mozgalom eszméinek találkozása. Jancsó Miklós személyében is megtestesítette ezt a társadalomtörténeti folyamatot. A váci polgárcsaládból származó ifjú joghallgató egy kései interjújában így fogalmazott: »A szolidaritás és egyenlőség iránti vágyam vitt el a népi írók, szociológusok közé.« S bármilyen meglepőnek is hangozhat, még a 2000-es években is sokszor idézte, ha nem is pontosan, de a lényeget mégis visszaadva, Szabó Dezső Tisza Istvánnak írott híres leveléből az éhes has és a Himnusz éneklése közötti összefüggéseket. Szorosan kötődött az ifjú Jancsó Muharay Elemérhez, akiben egyik előfutárát tiszteli a táncház mozgalom. Ezek után nem meglepő, hogy 1945-ben a Horváth Árpád Népi Kollégiumba került, s e közösség tagjaként kezdte el filmrendezői tanulmányait. Olyan, kemény paraszti sorban edződött fiatalokkal élt itt együtt, mint Soós Imre, Horváth Teri vagy Szirtes Ádám, hogy csupán a színészeket említsük. Ezekben az években a mára sajnos elfeledett Nádasy László volt a legjobb barátja, aki többek között a Körhinta megszületésében szerzett elévülhetetlen érdemeket.

Mindazt a szellemi energiát, amit ezekben az években a népiségből magába szívott, az 1960-as években bocsátotta ki magából a szinte még mindig pályakezdő rendező. Az 1963-as Oldás és kötés máig megrázóan ábrázolta milyen küzdelmet vív egy tanyáról indult, a mondjuk úgy – népi forradalomban hívő – fiatal orvos, hogyan keresi helyét a fővárosi értelmiségi világban. Oda még nem tud beilleszkedni, a faluba már nem akar visszamenni. Vajon hányan éltek át akkor és azóta hasonló drámákat? Az 1965-ös Szegénylegények mindenki számára az elbukott forradalomról és a megtorlásról szól. Holott ha egy picit konkrétan belehelyezkedünk a történetbe, az voltaképpen a szabó dezsői történelemszemlélet kristálytiszta megnyilatkozása. A bevezető szövegben hangzik el a mondat, hogy megtörtént a kiegyezés, fontos a tartós polgári jólét. Mi ez, ha nem a dualista rendszer, a ferencjózsefi Magyarország hallatlanul kemény kritikája, amelyet Szabó Dezső, Németh László, sőt Bibó István is osztott, s manapság hamis realizmusként emlegetünk, ha emlegetjük. Az 1969-es Fényes szelek pedig erősen önéletrajzi ihletésű film, melynek forgatókönyv írója, Hernádi Gyula, aki bencés diák és népi kollégista is volt, Jancsóval együtt tükröt tartott egy nemzedék felé. A film nem volt népszerű, nagy vitákat generált, főként azért, mert hiteket és illúziókat oszlatott. A népi kollégisták önmagukat a Rákosi-korszak és a 1956 becsapott áldozatainak tartották. Jancsó ennél tovább ment, s azt állította, hogy már 1945-ben kezdtek elromlani a dolgok, a népi kollégisták azon rendszer áldozatai lettek, melyeket saját maguk is építettek.

Bár nem egyik pillanatról a másikra múlt el a népiség hatása Jancsó Miklós életművében, de a későbbiekben más témák felé fordult filmrendezőként, a szabadság eljövetelével pedig ő is kereste helyét a magyar közéletben. Ezeknek a folyamatoknak és eseményeknek az mérlegre tétele nem célja ezen írásnak. Emlékezzünk rá, mint a magyar film aranykorának egyik legkimagaslóbb egyéniségére, akinek életművébe a népi írók öröksége is szervesen beépült. Életének kocsijának immár eloldódott a földi karámból, nincs már, ami ide kösse. Legyen neki könnyű a föld!”