Ha jól jellemzem Orbán karakterét, ebből sok minden következik a Sorsok Házától Paksig és így tovább. Például, amit emlékezetpolitikának neveznek. Már a kifejezésen is érdemes eltűnődni; nem ismerek még egy európai országot, ahol használnák. Ha a viccek szintjére egyszerűsítem - mi mást tehetnék? - ebből az következik, hogy a miniszterelnök nem csak azt dönti el, mi lesz a következő 50-100 évben, hanem azt is, mi volt az előző száz esztendőben. És ha már eldöntötte, nincs fellebbezés. Mondhat Elie Wiesel, Randolph L. Braham, a Tudományos Akadémia, a Szépírók Társasága, a MÁV, a HÉV, a komáromi rév amit akar, ennek nincs jelentősége.
A nemzet fejével gondolkodó és nevében szólaló kormányfővel ellenkezni annyit tesz, mint megosztani a nemzetet. Ez volt és maradt a Mazsihisz egyetlen hibája. Tegyük hozzá, hogy pontosan és egyszersmind diplomatikusan fogalmaztak, nem hirdettek bojkottot és nem mondták, hogy visszaküldik a pénzt. Ezzel szemben az emberi forrás minisztere, majd maga a miniszterelnök mindent megtett, hogy elkenje a valódi problémát. Meghallgatják a szemben ülőt, majd úgy tesznek, mintha semmit sem hallottak volna. Szakály és a Sorsok Háza marad, az arkangyal nem márciusban, hanem csak májusban költözik a Szabadság térre.”