A bölcsészet ugyanis értéket teremt – néha termel is, de azt főleg a gyárakban szokták, a bölcsészek pedig a gyártósorok helyett nemcsak a »gyárak udvarában hempergő komondort« látják, hanem a munkájuk közép- és hosszú távú értelmét is. Értéket »termelnek« tehát, méghozzá közvetlenül és áttételesen. Egyfelől a »kreatív iparágak« területén, a szórakoztatóiparban, vagyis a filmek, számítógépes játékok, könyvek, a tájékoztató és véleményformáló kommunikációs eszközök és számtalan más területen. Másfelől pedig ugyanezen termékek igényes fogyasztóiként: látogatják a színházi előadásokat, fenntartják a könyvkiadást, az operaházakat, a művészeti kiállításokat, vagyis »fogyasztják« a kultúrjavakat (amelyek forgalmi adóját a költségvetés mindenkor örömmel nyeli le). A »creative industries« részesedése a fejlett világ nemzeti össztermékében egyre növekszik, egyre több munkahelyet teremt. Ebből a szempontból ma már ez az ágazat fontosabb, mint például a mezőgazdaság.
Nem mintha a filozófia, a történelem, az irodalomtudomány vagy a szociológia rá volna szorulva a GDP-növekedéshez kimutatott hozzájárulásának bizonyítására, mert létezésük indoka nem pusztán a hasznossági elv, azt is leszögezhetjük, hogy ennek ellenére ezek a területek bizony eladható (mert konvertálható) tudást, elégedettebb embert (fogyasztót vagy termelőt, brr…), ezáltal harmonikusabb életeket hoznak létre. A kiegyensúlyozott lelkivilágú emberek konfliktusmentesebb társadalmakat hoznak létre, amelyek jóval »olcsóbb fenntartási költséggel« üzemeltethetők. Az a szép, új világ, amelyben a technikus lenézi a filozófust, rohamléptekkel sodródik a civilizációs összeomlás felé, mert az előbbinek főként praktikus magyarázatai vannak a fizikai világ jelenségeire, míg a másiknak a »fizikán túli« dolgokról is vannak axiómái és levezetései. A bölcsész megnevezés magában hordja a »bölcsesség« szót is – ez a tudás bizonyos szintézisét jelenti, aminek az elérésére törekvőket elítélni botorság.”