Fenntarthatóság mint gazdasági gondolkodásmód

„1. A fenntarthatóság kérdéskőrének tárgyalásakor abból kell kiindulni, hogy az emberi szükségletek három tőke segítségével elégíthetők ki. Ez a humán tőke (munka), az anyagi tőke és a természeti tőke. Ma már semmi nem »terem csak úgy«. Se a természeti kincsek, se az emberi munkaerő. Mindent újra kell termelni. Ami a természeti kincsek közül nem megújuló, azt reciklálni kell, és helyettesíteni, ha másként nem lehet. Az emberi tényezőt meg kell szülni, felnevelni, taníttatni. A humántőke-állomány ennek függvényeként alakul.

2. Látni kell, hogy az emberiség korunkra abba a helyzetbe jutott, hogy többféleképpen is saját sírásója lehet. A fenntarthatóságnál elsősorban a környezetvédelem problémája szembeötlő, ami döntően az emberi tevékenység következménye, de a humántőke újratermelése is egyéni emberi döntés tárgya lett. Tehát nem csupán arról van szó, hogy a tőkefelhalmozás érdekében az ember megszorítva fogyasztását előteremtheti a szükséges pénztőkét a beruházásokhoz, de elő kell teremtenie a környezet megóvásának és a társadalom újratermelése költségeinek a fedezetét is! Új típusú osztozkodásra van szükség az új értéken, ahol e két másik termelési tényező követelményeit is figyelembe veszik.

3. Az elmúlt évtizedek kapitalista fejlődése azt mutatta, hogy valami hiba van a jövedelem-elosztás körül. A fordi típusú növekedés során, a hatvanas évek végéig a munkáltató és a munkavállaló osztozkodott a jövedelmeken (»Azért emelem munkásaim bérét, hogy megvegyék az autót, amit gyártanak«). De a hetvenes években jelentkezett a természet is - az új szereplő megjelenése az olajárakból kiinduló árrobbanás formáját öltötte, és világméretű inflációt, sőt stagnálást, stagflációt váltott ki. A munkaadók (tőkések) a munkavállalókra kívánták terhelni az új osztozkodás költségeit, akik ez ellen bérharccal tiltakoztak.

A közgazdaságtan a stagflációt alapvetően e bérkövetelések számlájára írta. A megújuló közgazdasági elmélet (monetarizmus a keynesianizmus helyett) az egyenletes pénznövekedés biztosításával igyekezett megakadályozni »az elszabadult elvárások forradalmának« (lásd Aurelio Peccei munkáit) finanszírozását, »monetizálását«. Elég durva eszközökkel leszorították a bérköveteléseket (kamatemelések, gazdasági recesszió, vállalati csődök, munkanélküliség). A hagyományos vállalatmenedzsmentet is megváltoztatták, kialakult a kiszervezés és hálózatosodás új korszaka. A munkavállalók közötti szolidaritást verseny váltotta fel, a társadalmi kohézió csökkent. Az egyes országokban a munka-tőke arány az osztozkodásban rakéta sebességgel tolódott el a tőke javára.”