Az érzékeny sötétség

„Itt állunk most, az Alvilág megértésének lépcsőjén. De talán egy fokkal alább szállhatunk, ha belegondolunk a következőkbe. A Vietnamból hazatért amerikai katonák, a délszláv háborúból hazatért küzdők közül sokan képtelenek voltak rá, hogy újra beilleszkedjenek a társadalomba. Az okosok ezt poszttraumatikus sokknak nevezik, vagy minek. Ez azt jelenti, hogy a társadalom normális, ők pedig, a nagy gyilkolászásból hazatértek, nem azok. De mi van, ha a helyzet éppen fordított? Mi van, ha ezek az emberek azért nem képesek a betagozódásra, mert a harcban átélték, hogy minden pillanatnak, minden gondolatnak, tettnek igazi tétje van, hiszen az életnek bármelyik pillanatban vége szakadhat. Ott minden pillanatban ez a kérdés: minden vagy semmi? Hazatérve, a békés hétköznapokban erről szó sincs. Az élet itt szépen, kiegyenlítetten csordogál, és semminek nincs igazi tétje. A fogyasztói létben a nagy kérdés az, hogy vajon kapunk-e terrakotta bordűrt a tapétához, vagy hogy kikapott-e megint a Fradi. Onnan, a harc lelke felől nézve ez nem élet.

És most jön a lényeg. Az jutott eszembe, hogy mi van akkor, ha én költőként azért merengek annyit a halál kérdésén, azért hozom magam naponta többször olyan helyzetbe, ami voltaképpen rossz, mert a tudattalanom érzi, hogy a hétköznapi élet langyos vizéből ez a háborgó belső tenger a kivezető út; hogy ha már nem lehet kiélezetten, az élet–halál harcot naponta, percenként megnyerve élni, akkor legalább ezt a lelki harcot vállaljam? És ha ez így van, akkor nyilván ez táplálja az öröm intenzív átélését is bennem. A sötét háttér előtt ugyanis az öröm ujjongássá mélyül.”