A Tóalja elsősorban horgászüdülőkkel van tele. Nem érdemes itt horgászpalotákra gondolni: jellemzően szolnoki nyugdíjasok fordították megtakarításaikat, néhány százezer forintot arra, hogy öreg napjaikban ott töltsék majd a hétvégéket, tegyenek-vegyenek a ház körül, meg persze horgásszanak. De egyre többen adják fel a nyaralójukat, annyira reménytelen a küzdelem a mindennapi lopásokkal szemben. Az egyik üdülőtulajdonos például földkábellel húzatta be az áramot az épületbe, hogy ne zavarják légkábelek a természet szépségét. Egyik nap beásták a vezetéket – másnap meg ellopták az egészet.
De nemcsak a nyaralók kiszolgáltatottak: sokszor a falunak hírnevet és tisztes jólétet hozó cseresznyésekben sem a gazdák szüretelnek, még csak nem is az ő megbízásukból dolgozó idénymunkások. És aligha saját fogyasztásra szedik a cseresznyét rekeszszámra, teherautók platójáról a hívatlan látogatók.
Hát így zajlik az élet ott, a körűi gátakon túl. Az egész történetben egyetlen reménykeltő mozzanat van: a készenléti rendőrség megjelenése a gáton. Jó lenne, ha mindenhol számítani lehetne a feltűnésükre, ahol a falu végén idős nénik és bácsik várják rettegve az éjszakát, hogy csak a tüzelőjüket viszik-e el aznap éjjel, vagy az ajtót is rájuk törik. És nem a náculhatnékjuk miatt örülnek a Magyar Gárda érkezésének, hanem mert úgy érzik, a magyar állam magukra hagyta őket, és hálásak bárkinek, aki – akár csak egy kis időre is – nyugalmat hoz az éjszakákba. Ahol a rendőrség és a magyar állam garantálja polgárai és magántulajdonuk biztonságát, a kutyának nem hiányoznak a gárdisták.