„Első és legfontosabb feladatunk kapcsolatunk helyreállítása az EU-val, a nyugati demokráciákkal. Messzemenően elismerve a Kelet kultúráját, nemzeti értékeit, mindenféle bántó él nélkül leszögezhetjük, hogy hazánk a Nyugathoz tartozik. Itt lenne az ideje annak, hogy Magyarország kormánya és médiája (!) észrevehetően változtasson szóhasználatán. Annak az állításnak semmi alapja nincs, hogy az EU politikusai, tisztviselői gyűlölnének bennünket. Senki nem gyűlölt és gyűlöl bennünket. Igaz, a gazdagság, a jólét alig elkerülhető önbizalmat, némi »felsőbbrendűséget« kölcsönöz nekik, és a nyugati polgárok, miként a múltban, jelenleg is hajlamosak arra, hogy lebecsüljék a szegény kelet-európai országokat. Ezen a hozzáálláson a szellemi, a kulturális téren elért eredményekkel lehetett és lehet változtatni. Kívánatos lenne, ha a rendszerváltozás időszakában felnőtté vált politikusnemzedék nem rombolná le azt az elismerést, amelyet ezen a téren a nagy sorsfordulók után is itthon maradt szüleik, nagyszüleik generációja – sokkal nehezebb körülmények között – kivívott hazánk számára. Sőt már annak is ideje lenne, hogy a szellemiekben elismert sikereket kövesse a politika és a gazdaság terén elért eredményesség. Ezt azonban semmiképpen nem magabiztos kijelentésekkel, vádaskodással, hanem teljesítménnyel lehet kivívni. Nyilvánvalóan egyik ország kormánya sem szereti, ha kívülről bárki beleszól az ország életébe: analizálja, értékeli a meghozott intézkedéseket. Lehet, hogy a kritikákat megfogalmazók nem ismerik minden részletét az új törvényeknek, a bevezetett változásoknak, az azonban egyáltalán nem állítható, hogy a bírálatok teljesen alaptalanok volnának.
A rendszerváltozás után egyik fő célkitűzésünk volt, hogy fokozatosan felzárkózunk a közepesen fejlett országokhoz. Bíztunk magunkban, népünk szorgalmában, igényességében, kreativitásában, s hogy ezt a célt egy-két évtized után el tudjuk érni.
A rendszerváltozás óta csaknem huszonhárom év telt el, annak azonban semmi jele nincs, hogy ez az álmunk beteljesült volna.”