„Én nem tudok olyan kultúrállamról, amelyben emléket állító szobor járna olyan országló úrnak, aki hárommillió koldusért, az egyenruhában elveszejtett katonákért, a hadifoglyokért, a gettókban, náci lágerekben elpusztítottakért, a háborús romokért felelős.
Ha mást nem is, tessék néha elolvasni a Párizsi Békeszerződést. Van abban néhány elévülhetetlen, a kormányzó idejéből, tőle és köreiből származó »érdem« és bűn. Tekintélyes a bűnlajstrom a békeszerződésben, még a sorok között is ott van, feledni kéne, s nem emlékezni róla.
Az aláíróknak vagy humánumot, békét kívánó mai híveiknek nem kellene az érintetteknél esetleg felmérni, hogy mennyiben teljesült a fasizmus leverése után az emberibb világért szerződők akarata, s ahol a levert embertelenség ismét felüti fejét, ott az állam mit tesz és mit nem tesz ellene?
A kérdések kérdése az, hogy a mindenható államnak van-e köze ahhoz, hogy szégyenteljes, levitézlett eszméket és lovagjait zavartalanul lehet ma ünnepelni. Vagy csupán megszépítő, spontán, elszigetelt, két állami pofonnal helyre tehető népi emlékezetnek véljük a hadúr szennyes rendszerének, politikájának, személyének feltámasztását, egyre gyakoribb ünneplését?
A néplélek nem lehet ennyire balga, nem lehet ennyire »feledékeny«.”