Rozé a Bükkből

„Nekem a Bükkről olyan elhajlott osztálykirándulások jutnak leginkább eszembe, ahol féltve őrzött szüzességek elvesztése fölött ki sírt, ki örült, ahol Unicumokat kísértek dobozos Kőbányaik, meg ahol ilyen kéttenyérnyi tarajosra bicskázott, kikericssárgára avasodott szalonnák kerültek nyársak végére a lobogó tábortűz fölött.

Pedig van ám ott bor is, mondta Póta Richárd a Drop Shopban, egy átlagos szerda estén, és azzal töltött egy pohár Matsu El Reico tempranillót. Ricsi nyomta a kezembe aznap este ezt a palack zweigelt rozét is, mint a Gallay Kézműves Pince egyik hamarosan forgalomba kerülő első borát, amely legjobb információim szerint a Király utcai Kadarka Borbárban lesz elsőként elérhető. (...)

Kóstolva teljesen egy, a magyar rozékhoz képest atipikus jelleget kapunk. Azt nem mondom, hogy kevés a sav; van lendülete a bornak; de kétségkívül nem harsog, ropog úgy, mint amihez itt az utóbbi pár évben hozzászokhatott a publikum. Meg aztán ez a maradékcukor-jelenség, ami már a félszáraz kategóriába utalja a bort, sem az, ami a rozékról alkotott képünkbe feltétlenül belefér.

A test közepesnek mondható, ízben pedig visszakapjuk az illatban megismert aromákat, amik szintén nem jellemző módon hosszú másodpercekig megülnek a szánkban. Idén ittam már egy jó rozét. Arra Mecseknádasdon, Hetényiék pincéjében bukkantam rá. Most viszont találtam még egyet.”