„Radnóti azért is különösen veszélyes, mert zsidó létére hosszú évtizedek alatt milliónyi magyar ember tanulta, mondta, hallotta a verseit, s bólintott rá azokra, ejtett könnyet, tekintette sajátjának. S a nemzetiszocializmus semmit sem gyűlöl jobban, mint ezt: a fajelméletre mit sem adó Magyarországot. Semmi sem árt nekik jobban, mint ez a példa: mifelénk nagy költő lehet az, aki nekik egyszerűen egy kommunista zsidó volt.
Érthető, tiszta tanítás ez, a könyvégetés nyelvén elbeszélve: a gyűlöleten kívül nem számít semmi. S innen aztán ki-ki dúdolhatja magában az Egy szerelem három éjszakájának egy-egy sorát.
Például ezt:
»Ki mondaná meg, hová lettek
A boldogtalan álmodók?«
Akármint is: az ártatlanság korának vége. Békés humanistáknak, békétlen posztmoderneknek, tanult hipsztereknek és lázadó jampeceknek, öregedő tanárembereknek és középkorú éjszakai hősöknek, avantgarde selyemfiúknak és tündöklő szépasszonyoknak, ígéretes szelíd költőknek és dúlt slam poetry-bajnokoknak, zord és undok tudósoknak, mindazoknak, akik ezt a lapot is olvassák, vagy legalább olvasását imitálják, mind együtt meg kell tanulnunk, hogy most vissza kell szereznünk az otthonunk, amelynek egyes napjait és rettenetes éjszakáit már elfoglalták a nemzetiszocialisták. Sejtelmem sincs, hogy mi a megfelelő harcmodor, melyik nemzedék miként vívjon, s miféle csatát. Nem programot hirdetni írtam ezt. Ellenben becsületből és jóreménységből. Nem tudom, hogyan kell küzdeni a nemzetiszocializmus rohamcsapatai ellen, de attól tartok, hogy azt most mindannyian megtanuljuk.”