„Általában Széchenyire és Adyra szoktak hivatkozni a magyarságot becsmérlők, hiszen csak az elmaradottságot és bezárkózást ostorozzák, vagyis ők az igazi hazafiak, a reformerek, akik elszomorodva tekintenek szét a reménytelen, sivár magyar ugaron.
Sajátos módon ezek a szellemileg felsőbbrendű, sajnálkozó eszmefuttatások kizárólag nemzeti kormányciklusok idején látnak napvilágot, amúgy balliberális vezetés alatt a magyarokkal sosem volt semmi baj, igyekeztek felzárkózni Európához. Az egyik hetilapban a publicista amiatt kesereg, hogy Szlovákiából hazatérve milyen »lehangoló, mocskos és gazdátlan világba« jutunk, minden csupa szemét, márpedig »egy mocskos, szeméthalmokkal tarkított, parlagfűbe fojtott országot nehéz szeretni, hiszen erre még mondható, hogy a magyar úgysem azt látja, amit néz, hanem amit látni akar. Az pedig a haza a magasban«. Aztán a keserű ítélet: »De gazda itt nincs. Holnap sincs. Közös érdek se. A megtartás, a generációkon átnyúló működés érdeke nem létezik, csak a szemétvilágnak udvarló, rövid eszű politika. Az önbecsapós duma, a szájmagyarság meg az a furcsa idegenség, amivel ez a nép a saját hazáját lakja, mintha csak átmenetileg élne itt a senki földjén, aztán majd megy tovább, maga se tudja, hova.« Bezzeg a szlovákoknál minden szép és jó, akik a magyar határ felé már felhagynak osztrák minőségű bicikliútjuk építésével, »mert a hunok felé a fene se épít«. Ezt nevezik kritikus patriotizmusnak a másik oldalon. (...)”