Kell-e „romapolitika”?

„Jól tudjuk, hogy a hazai cigányság jelentős része szegénységben, sőt mélyszegénységben él. Azt is tudjuk, hogy ez a szegénység öröklődik, újratermelődik, hiszen a munkaképes cigányságnak csupán egy elenyésző töredéke képes elhelyezkedni a legális munkaerőpiacon, a közmunka pedig csak az idétlen és hazug kormányzati retorikában tűnik megoldásnak. Mindezt azért kellett megemlíteni, mert ennek a létformának, a mélyszegénységnek van egy további, drámai sajátossága, amelyről meg szoktunk feledkezni, vagy legalábbis nem tulajdonítunk neki különösebb jelentőséget. Ez pedig az egész – individuális és társadalmi – életet egyaránt átfogó és eluraló kilátástalanság, kiúttalanság, reménytelenség, a tehetetlenség érzése, az a mindent meghatározó felismerés, tudat, hogy innen, ebből a helyzetből nincs kiút, nem lehet kitörni. S itt nem az egyéni, személyes benyomásokról, felfogásokról, értelmezésekről, magyarázatokról van szó, hanem egy olyan strukturális tényezőről, amelynek fényében a cigányok öntudatra ébredésének bármilyen jóindulatú követelése a helyzet súlyos félreértése – politikai és kulturális értelemben egyaránt. Az ebben a helyzetben élő emberek öntudatát, ön- és csoportképét ugyanis a végletes kirekesztettség, a magárahagyatottság, a hasz(on)talanság érzése határozza meg. Hadd emlékeztessek azokra a társadalomtudományi elemzésekre, amelyek meggyőzően mutatták ki, hogy ezek a gyakran szubjektívnak tartott tényezők alapvető fontosságúak a mélyszegénység társadalmi, politikai kezelésében. Ha az ebben a helyzetben élő emberek úgy értelmezik a saját státuszukat, hogy ők azok, akikre a társadalomnak nincs szüksége (useless class), a társadalom egyszerűen kirekeszti magából őket, s ezért nem vesznek részt, nem fektetnek energiát a saját helyzetük javítására irányuló erőfeszítésekbe, akkor nincs olyan állami program, amely fel tudná számolni a mélyszegénységet. A mélyszegénység ugyanis nem egyszerűen gazdasági, anyagi kérdés, hanem összetett szociokulturális állapot. A cigányság esetében ennek a szociokulturális állapotnak lényegi eleme a mindennapokban megtapasztalt, megélt fenyegetettség, félelem, rasszizmus, cigányellenesség, az, hogy a verbális és fizikai erőszakkal szemben nem számíthatnak a társadalom fenntartások nélküli kiállására, szolidaritására, ami magától értetődő módon még tovább erősíti a kizártság érzését. Azaz a magyarországi cigányság jelentős részét nemcsak az elviselhetetlen anyagi depriváció, hanem a velük szemben megnyilvánuló előítéletek, a megkülönböztetés különböző formái, a társadalomban mély gyökereket vert ellenségesség és az ugyancsak meglévő rasszizmus is sújtja.”