Az utolsó felkelés – II. rész

Állatbűnözés?

1859-ben huszonnégy üregi nyulat vittek Ausztráliába, ahol az állat nem őshonos. A hamar szaporodásnak induló állomány egy idő után elszabadult, valóságos biológiai „piszkos bomba” vált belőle. Száz év alatt létszámuk négymilliárdra növekedett, a vadnyulak az eredeti telepítési régióból kiáramolva az egész kontinensen elszaporodtak. Mivel csak a dingókutya volt természetes ellenségük, inváziójukat semmi sem akadályozta meg, sőt, a kedvező éghajlat miatt nem ástak már lyukat, és a fákra felmászva annak leveleit is lelegelték. Miután sem az importált - majd szintén ellenőrizhetetlen szaporodásnak indult - ragadozók és a felhúzott háromezer-ötszáz kilométeres fal sem állította meg terjeszkedésüket, a légierő segítségével betegséggel permetezték őket. (Az esetet az 1972-ben készült The Night of the Lepus című vérnyúl-exploitation idézte meg.) Az ausztráliai Nagy Nyúlvész azonban nem egyedülálló a történelemben: a Baleár-szigetekről a rómaiakat szorították ki a nyulak. A természet szolgálatunkba állítása olykor súlyosan visszaüt, a biológiai kényszer felülkerekedik az emberi ellenőrzésen. 

Az ember által behurcolt inváziós fajokra másik, időben és térben közelebbi példa az eredetileg csak Észak-Amerikában honos mosómedve esete. 1934-ben két párt vittek Németországba, amelyek hamar szaporodásnak indultak, majd a II. világháború végén leszármazottaik elszabadultak ketreceikből és elterjedtek. Így ma Németországban körülbelül 400-500 ezer példány él, amelyek már át-átcsapnak Lengyelországba, s mivel ritkán ugyan, de nálunk is láttak már mosómedvét, lehetséges, hogy egészen idáig ellátogatnak. A mosómedve, akárcsak az üregi nyúl, az ember közelében élve megváltoztatja viselkedését: a kedvező hőmérséklet és az élelemmel való ellátottság miatt nagyobb és okosabb lesz, tovább él és kevésbé félénk. Hozzánk szokik. Kanadában és az Egyesült Államokban a városi csúcsragadozónak számító intelligens mosómedvék már pincéken és garázsokon keresztül másznak be a házakba és fosztogatnak. 

Egy kanadai állatvédő kijelentése szerint „az ember az invazív faj, nem a helyi állatvilág. Mi vagyunk ugyanis azok, akik a városi környezet terjedésével betolakodnak természetes élőhelyükre.” Lynn Clive Madarak támadják a civilizációt című írásában (Fifth Estate, 1985. nyár) úgy fogalmazott, hogy „a modern ipari-technológiai civilizáció a természet rendjének rombolásán alapul és ez is tartja fenn. Kíméletlenül benyomul a levegőbe és az állatvilág élőhelyére, valósággal kiszorítja a madarakat a levegőből. Olyan tükör-szerű épületeket húz fel például, mint a detroiti Renaissance Center, amely megzavarja őket és nekiütköznek.” Minél több repülőgép szántja fel az eget és minél több reptér foglalja el a mezők helyét, annál több a konfliktus. 2009-ben egy Airbus-nak kellett kényszerleszállást végrehajtania a kanadai ludak vonulása idején. Évente 28 milliárd dollárnyi az amerikai vadkár összege, amelyből csak a szarvas-ütközések másfél milliárdot tesznek ki. 

Úgy érzékeljük, hogy az állatvilág jön közelebb hozzánk, pedig mi terjeszkedtünk ki. Stockholm szélén hullott gyümölcstől megrészegült szarvasok akadályoztak meg egy férfit háza megközelítésében, Brassó mellett és a Tátrában medvék lepik el a szemeteseket, így próbálva pótolni a téli álmukhoz szükséges gyümölcs-mennyiséget, miután az erdőket és a vadmálnásokat felszámoltuk. A londoni földalattin néhány éve rókát láttak utazni (a mozgólépcsőn jutott le a földalattihoz, majd beszállt a szerelvénybe), egy fajtársa boltból távozó hölgyet támadott meg a parkolóban. Németország vaddisznó-inváziótól retteg, tizenöt-húsz év óta Chicago környéke a prérifarkasok (coyote) paradicsoma lett, amelynek több mint kettőezer egyede a megfigyelők szerint olyan otthonosan mozog a városi környezetben, hogy elpusztulásuk leggyakoribb okát kijátszva, megtanultak zöld jelzésre átkelni a forgalmas utakon. 2012 tavaszán hegyi oroszlánt észleltek a Los Angeles-i Hollywood-feliratnál, Nevadába pedig nemrégiben visszatértek a medvék. Amerikában 2007-ben, kettőszáz évvel kipusztulásuk után, ismét felbukkantak az első hódok, majd megjelentek a borjúfókák és a régóta kiirtott vadpulykák is. A vadon kellős közepén élünk, őserdő van a szomszédunkban. 

Thoreau írja, hogy az Államok északkeleti régiójában az 1700-as évek közepén (azaz a Waldenkeletkezése előtt száz évvel) nemcsak medve, hanem jávorszarvas, szürke róka és vadmacska is élt. Előbb a kíméletlen vadászattal vesztek ki az állatok, majd az emberi települések kiterjeszkedésével, a földek művelés alá vonásával, az út- és vasúthálózat bővülésével, az erdők megritkításával együtt csökkent és feldarabolódott korábban egységes élőhelyük. Thoreau erdei remetéskedését nem sokkal megelőzve, 1842-ben Dickens így írt New York-ról: „két terebélyes anyakoca trappol a fiáker mögött. Kandisznók féltucat arszlánból tömörült bandája most fordult be az utca sarkán, hogy nyomukba szegődjön [...] Ők a város utcaseprői. Senki se gondoskodik róluk, senki se eteti, hajtja, vagy fogja meg őket. Kora malackoruktól saját leleményükre vannak hagyatva [...] közvetlenül esteledés előtt csapatokba tömörülve csörtetnek fekhelyük felé, étkezve útközben is, végig az utcán, szakadatlanul.” Százötven év elteltével a helyzet itt-ott kezd hasonlóvá válni! Az emberi környezet spontán visszavadulási folyamatának frontvonala ugyanis a városokban, pontosabban az urbánus civilizáció peremén húzódik. A természet partizán-stratégiát folytat, ellenállása a rókák, vaddisznók és prérifarkasok beszivárgásán alapul. 

A legutoljára kiirtott erdők, az ipari létesítményekkel beépített rétek, a bevásárlóközpontok kedvéért kivágott ligetek és az ingatlanfejlesztés nevében lecsapolt mocsarak visszavárják eredeti lakóikat. Noha a természetet üvegből, fémből és műanyagból készült steril épületek fosztották meg titokzatosságától, a kifürkészhetetlenség és az állati ösztön a köztük hagyott réseken mégis visszaszivárog. A fakitermelés hasznáért cserébe éjjelente barnamedvék kérik részüket a városszéli szemetes-konténerekből. Berlint tízezer vadkan gyűrűje szorongatja, amelyek egyedszáma az elmúlt negyedszázadban megháromszorozódott. Manhatten-ben, amelynek erdejét kétszáz éve vágták ki, tizenöt évvel ezelőtt láttak először szarvast, amely manapság már Queens-ben, Staten Island-en, Bronx-ban, sőt 2011 óta Brooklyn-ban is újra megvetette mind a négy lábát. Londonba a ’30-as években költöztek be a rókák, amelyek az emberi környezetnek hála (a városban néhány fokkal melegebb van, könnyen elérhető a táplálék, viszont hiányzik a természetes ellenség) mezei társaiknál tovább élnek. Harminchárom ezer példány él városi környezetben Angliában, a teljes róka-populáció 14%-a, s ebből tízezer Londonban lakik. Mára ott tart a folyamat, hogy ha egy róka beér a városba, akkor kicsinyeit már a városi környezethez szoktatva neveli fel. Egy róka nagyjából 80 kertnyi területen vadászik, de már korántsem csak alkonyat után. Nappal is beszöknek ez előkertekbe, sőt a nyitott ablakon bemásznak a konyhába is. Egy ilyen londoni esettel kapcsolatban mondta a következőket John Bryant (Human Urban Wildlife Deterrence, London): „úgy gondolom, hogy fiatal rókák csoportja tehette. Valószínűleg mind fiatal egyedek, és még nem éreznek félelmet. Bemennek a házba, ellopják a macska-eledelt és elalszanak a kanapén.”

A környezetvédő szervezetek által kipusztulásuk után több helyen visszatelepített, vagy éppen maguktól visszatelepedő állatok és az ember viszonyát elemezte Jim Sterba 2012-es könyvében (Nature Wars: The Incredible Story of How Wildlife Comebacks Turned Backyards into Battlegrounds). Amerika majdnem ott van, állapítja meg, ahonnan elindult, ugyanis az 1600-as évek közepétől az 1800-as évek végéig tartó tömeges kipusztulás után az állatok a XX. század második felében visszahódították egykori élőhelyeiket. Ennek egyik oka, hogy az elmúlt kétszáz évben visszanőttek az erdők (2007-re az 1630-as New England-i erdőség 87%-a nőtt vissza). Míg Kolumbusz előtt 50-400 milliónyi hód élt a mai Egyesült Államok területén, s számuk 1900-ra százezerre apadt, ma 6-12 milliót számolnak belőlük. Az 1500 előtti 30 milliós szarvas-létszámot mára 25-40 milliósra teszik. A szarvasok visszatérése ötszáz évig tartott, a hódoknak ehhez két évszázad kellett, a rókáknak pedig elegendő volt öt évtized - a folyamat örvendetesen gyorsul. 

Az elmúlt negyven év tanulsága, hogy a szűkülő természetes élőhely, a hulladék vonzása és a zöldebb városok együttesen járulnak hozzá ahhoz, hogy ha mi nem megyünk a természethez, akkor előbb-utóbb az küldi el hozzánk képviselőit. Az urbánus környezethez szokó állatok viselkedése megváltozik (nem félnek az embertől, a ragadozók vadászás nélkül, gyűjtögetésből is megélnek, egyes medvék nem alszanak télen), bizonyítva, hogy az alkalmazkodás képessége az ő oldalukon áll. Olyannyira, hogy Nagy Britanniában egyenesen a városi róka (urban fox) kialakulásáról beszélnek. Nem tévedés ebben a természet visszacsapását látni, ahogyan teszi ezt Stephen DeStefano ökológus is 2010-ben megjelent Coyote at the Kitchen Door című könyvében, amelyben úgy vizsgálja a suburb-öt, mint az ember és a vissza-, illetve betelepedő állatvilág társbérletét. Az elmúlt fél évszázadban - írja - az amerikai otthonok átlagos alapterülete 940 négyzetlábról 2350-re nőtt, a suburb és az úthálózat látványosan a természet rovására terjeszkedett. Az állatok egy időre visszaszorultak, ám a további hátrálás helyett most már inkább előre lépnek. Felénk jönnek.

Amikor a kertvárosban leszáll az éj, a vadvilág népesíti be és veszi vissza azt a teret, amit a domesztikált civilizáció elvett tőle. DeStefano amerikai jelképként, a bátor úttörők és a túlélés ikonjaként szól a coyote-ról, amely a mosómedvével együtt arra figyelmeztet, hogy a természettől gondosan elzárt életünkbe egyre „szemtelenebbül” merészkedik be a természet. Virtuális és kereskedelmi csatornák kötnek minket a külvilághoz, környezetünkhöz és egymáshoz, a természet viszont valóságos utat talál hozzánk. Prérifarkasok szöknek be a burok alá, mosómedvék szaporodnak el a civilizáció buborékában. „Míg az erdős hegyeket és a vad vizek világát házainkkal és bevásárló-központjainkkal töredeztük szét [...] addig a prérifarkas itt van, kint vár minket a bejárati ajtó küszöbén” - írja DeStefano -, lerombolva ezzel a civilizáció mesterséges biztonságának illúzióját. A természet eltüntetésére és purifikálására, a modernitásnak erre a tipikus törekvésére a természet a saját higiéniájával válaszol. A prérifarkas kibírta a saját élőhelyéről való kiszorítását, átjutott az utakon száguldó járművek kerekei között, túlélte az évtizedekig tartó gyáva strichin- és cián-mérgezést, és újra itt van. 

A folyamat Magyarországon is hasonló. 2009-ben egy vaddisznó lejött a Citadelláról, elcsatangolt a Lánchídig, majd a Petőfi-hídnál beleesett a Dunába. Egyik fajtársa 2012 nyarán Zamárdi strandján mártózott meg, egy másikat a Szilágyi Erzsébet fasorban ütöttek el. 2013 elejénSalgótarján belterületén kóborolt vaddisznó-konda. 2012 októberében egy kíváncsi róka derítette fel Győr belvárosát, fittyet hányt a forgalomra elszaladt a városháza előtt. 2013 februárjában a rétsági játszótéren csoportosan ólálkodtak a rókák, ősszel Komlón láttak aranysakált (más néven nádi farkas vagy toportyánféreg). Amely egyébként 1942-ben kipusztult, de a Balkán felől (akárcsak észak felől a medve) ismét megjelent itthon, így kijelenthetjük, hogy ötven év után visszatért. A sor folytatható: az 1865-re kiirtott hód visszatelepítés révén újra honos Magyarországon; ismét megtelepedett északkeleten a szürke farkas, amelyből az első világháború után nem maradt egy darab sem; néha tartósabban jelen van a hiúz, amelyből pedig 1915-ben látták az utolsót. 

Magyarországon az állatok városi környezetbe való betelepedése az elmúlt húsz év fejleménye. A verebek, galambok, denevérek, mókusok, egerek, sünök, sőt a menyétek jelenlétéhez is hozzászoktunk már, de a vaddisznó, a vörös róka, a nyest és a borz most veszi birtokba városainkat. Több hullámban jönnek. A vaddisznók létszáma húsz év alatt két és félszeresére nőtt, és lassan, de biztosan urbanizálódnak. Természetes ellenségük az emberi tevékenység miatt nem maradt, ráadásul rendkívül szaporák. Miután a veszettség elleni kampányok miatt a betegség megszűnt a magyar róka-populációban, amelynek a vadászokon kívül szintén nincs ellensége, inváziójának semmi akadálya nincs. A rókák a városokat övező zöld zónából elindulnak, és a vasutak mentén észrevétlenül beszöknek a városba. Óvatosan átlépik az ipartelek határát s máris a belterület közelében vannak. Már világos nappal is portyáznak városi környezetben, rendszeresen rájárnak a hulladékra, a gondos anyaállat az előző évi alommal együtt neveli kicsinyeit. A rókák már nemcsak a ritkán lakott településrészeken fordulnak elő, hanem bemerészkednek a kertvárosokba, lakótelepekre is. A szántóföldeket szegélyező fasorokat hátrahagyva a külvárosi rendező-pályaudvarok csalitosaiba vonulnak, majd egy hirtelen lépéssel a villamosmegállóban teremnek. Szépek, okosak, kíváncsiak és szívósak. 

Minden bizonnyal 1762-ben lőtték ki az utolsó bölényt Erdélyben. Száz évvel ez után így összegezte egy vadász a fenséges állat tragédiájának okait: „szaporodó népség a termőföld hiányát kénytelen pótolni: mi miatt az őserdők gyérülni kezdettek. Továbbá marhával és kecskével mind belebb hatolván a vadonba, a szilaj bölény magányát felveré, melly az emberi zajos szomszédságból odább vonult s a szomszéd Kárpátok sivatagjaiba örökre eltűnt.” (Vadász- és Versenylap, 1858. 35. szám) Az emberi terjeszkedés és az élőhely-szűkülés miatt az alkalmazkodásra képes fajok azonban kitartanak, átlépik a természet és a civilizáció általunk önkényesen meghúzott határát. Bár az urbanizálódás fokával együtt nő az egyedszám, viszont csökken a fajszám, a városi vadállatok jelenlétének terjedése mégiscsak a természet sokszínűségének diadalát jelenti a civilizáció egyneműsítési törekvése felett. Az iparosítás másfél-két évszázadának alkonyát jelzi, hogy az indusztriális korszak által kiszorított állatok újra megjelentek. Az állatok visszatérése sorsszerű aktus, az utolsó felkelés eljövetelére figyelmeztető bíztató jel. Ne feledjük: nem a róka jött be a városba, mi foglaltuk el az odújának otthont adó erdőket és mezőket. A róka ugyanott maradt, ahol volt.