A két Rostás

„A két Rostás bujkál. Az Elemér meg a Henrik. Apa és fia. Furcsa, hogy van nevük. Hiénáknak, sakáloknak, patkányoknak többnyire nincs nevük… Bujkálnak. Valahol. Pincében, ólban, széna között, rossz padláson, odakint az erdőn, fa odvában, állat rokonságnál – valahol.

A két Rostás. Meg a többi. Az »ároktői banda«. Idős, védekezésre képtelen emberekre támadtak. Mindannyiunk szüleire, nagyszüleire, dédszüleire. Összeverték, kínozták őket. Kettőt meg is öltek. S vitték, amit találtak. Az életükért rettegő öregek odaadták volna mindenüket, olykor azt a semmit is, amit magukénak mondhattak, de az állatok a szenvedést akarták. Mások szenvedését, a náluk gyengébbek szenvedését élvezték.

Visszavonok mindent. Nem állatok: emberek. Ilyenre csak ember képes. Az ilyen embereket pedig el kell tüntetni a társadalomból. Hogy mindnyájan élhessünk nyugodtan, s hogy minden tisztességes cigány élhessen nyugodtan. Mert ezek nekik ártanak a legtöbbet. De sajnos nem lehet elvenni az életüket. Kirekeszteni, eltüntetni, elzárni viszont kötelesség. Mindet, aki ilyet tesz. Örökre. (...)

Aztán azt a bírót is szeretném látni, aki meghozza a szabadlábra helyezés határozatát – mert kénytelen így ítélni négy év tehetetlenkedés és bűnös aktatologatás után! –, de nem rendelkezik arról, hogy a szabadlábra kerülő, szadista állat emberek a lehető legszigorúbb házi őrizetbe kerüljenek. Állandó rendőri felügyelet, jeladó karperec stb. Mégis, mit gondolt az a bíró? Mi járt az idióta fejében? És most mit gondol?”