Mihez kezdjünk a puritánokkal?

„1. Mindennapi életük összetettsége

Olyan életet éltek, melyben minden tettük és gondolatuk egy holisztikus képbe illett bele. Nem tettek különbséget a szent és profán dolgok között, hanem mindenben Isten dicsőségét keresték. Ezt az átfogó látásmódot nekünk, modern embereknek mindenképp meg kellene tanulnunk tőlük. Úgy éljük az életünket, hogy abban különféle mozaikdarabkákat (pl. munka, család, hitélet stb.) próbálunk kezelni, de egymástól függetlenül, anélkül, hogy észrevennénk: minden egybetartozik, mindennek köze van mindenhez, minden összefügg mindennel. J. I. Packer a puritánok látásmódját így jellemzi: »Mivel az életet egységben látták, lelkiismeretes és alaposan átgondolt módon egyesítették az elmélkedést a cselekvéssel, az imádságot a munkával, a fáradozást a pihenéssel, az istenszeretetet a felebaráti szeretettel, a személyes azonosságot a társadalmival, az emberi kapcsolatokból adódó számos különböző kötelezettséget« (p. 22.). Te hogyan látod az életet? A maga összetettségében, vagy egyszerűen csak össze nem illő puzzle-darabokat látsz?

2. Lelki tapasztalásaik jellege

A mai emberekre jellemző, hogy Isten szolgálata alól mindenféle kifogásokkal igyekeznek kibújni — ennek hátterében gondolataink kuszasága, érzelmeink becsapása, akaratunk megingása áll. Ezzel szemben a puritanizmusban központi szerepe volt a Jézussal Krisztussal való közösségnek, csakúgy, mint a Szentírás tekintélyének. Elismerték, hogy értelemmel, érzelmekkel és akarattal rendelkeznek, azokat viszont a Bibliának rendelték alá. Módszeresen önvizsgálatot tartottak, hogy felfedezzék helytelen vágyaikat, akaratukat, hitéleti vakfoltjaikat, rejtőzködő belső bűneiket. A hirdetett és tanulmányozott Ige náluk egybeesett: »A Szentírásról való puritán elmélkedés a puritán prédikáció mintáját követte: elmélkedése során a puritán a szívét kutatta és vonta kérdőre, igyekezett felrázni érzelmeit, hogy gyűlölje a bűnt és szeresse az igazságot, s Isten Igéjével bátorította magát, miként a puritán prédikátor tette a szószéken« (p. 23.).”