Nem politizálta át a közbeszédet az István, a király

„A magyar közbeszéd kétosztatúsága, a közös nevező megtalálásának nehézkessége, a kulturális állásfoglalások átpolitizáltsága közismert tény – legalábbis sokak számára annak tűnik. Mind a sajtó, mind a fogyasztók előszeretettel használnak a »magyar néplélekre« vonatkozó közhelyeket, olyan általánosításokat, melyeket a rockopera új előadásai után kialakult vita sokak szemében megerősített. Ezek között találjuk, hogy a közbeszéd a politikai jobb- és baloldal mentén tagozódik, a »magyarok« képtelenek megegyezni bármiben, »mindent csak ócsárolni tudunk«. Minderre válaszul rendszerint a »megbékélés« és a meddő vita beszüntetését követelő véleményekkel találkozunk. Azonban, ha megvizsgáljuk a rockoperával kapcsolatos megjelenéseket, azt látjuk, hogy ez a klasszikus szerkezet szinte már csak berögzült közhelyként él, a valóság ezt már meghaladta.

Foglaljuk össze először is az alapvető számokat. A szegedi bemutatóra augusztus 17-én, a televíziós közvetítésre 20-án, a budapesti bemutatóra pedig 30-án került sor. Az elemzés a 17-e és 29-e közöttimédia-megjelenéseket vizsgálja, azok közül pedig kizárólag azokat, melyek az Alföldi-féle rendezés szegedi előadásaihoz köthetőek. Tehát se az 1983-as, se a jelenlegi békéscsabai vagy kolozsvári bemutatók cikkeit nem vizsgáltuk (kivéve persze, ha összehasonlításképp említették a szegedi produkciót).

A másfél hét alatt mindösszesen 442 releváns tartalomról beszélhetünk. Ezek között 97 nyomtatott cikk, 9 televízió-, 9 rádióadás, 328 online hírportálokon található írás és 84 blog-bejegyzés található. A számok önmagukban nem sokat mondanak. Összehasonlításképp: a kolozsvári előadás 47 cikkben köszönt vissza összesen, annak ellenére, hogy Balog Zoltán miniszter is nyilatkozott a témában és csaknem ötvenezer ember előtt zajlott a produkció. A szegedi előadás cikkeinek elérése 32,7 millió fő, ami azt jelenti, hogy a 15 évnél idősebb magyar lakosság átlagosan több mint 3-szor találkozott erről szóló tartalommal. Ebből két dolog szűrhető le: először is igaz az, hogy az előadás hosszabb ideig tematizálni tudta a közbeszédet, és a napirendet dominálta; másodszor: a blogok és a nyomtatott lapok magas aránya arra utal, hogy a témában kialakult egyfajta »populáris« és egy »értelmiségi« diskurzus, amely gyakran egymásra reflektálva, de eltérő logikával felépülve létezett egymás mellett.

A megjelenéseket három csoportba osztottuk: kritikai tartalmak (243), a kialakult vitáról szóló cikkek (83) és említések (117 cikk). A kritikai megjelenések pedig elemeztük értékítélet (pozitív, negatív, semleges), valamint a negatív véleményeket kategorizáltuk a kritika tartalma alapján.

A 86 pozitív kritika mellé 83 negatív párosul. Ez egyelőre leképzi a különféle olvasói rovatokban és közösségi oldalakon található szavazások eredményét. A negatív tartalmak tovább csoportosíthatóak. 27 cikk támadta az előadás művészi színvonalát (a színészi teljesítményt bírálták, ötlettelennek tartották a rendezést, stb.); 13 cikk értette és elemezte a darab üzenetét, de nem értett azzal egyet; valamint 43 megjelenés egyszerűen »magyargyalázás«-ról, »mocsok«-ról beszélt. A rendezés bírálatainak több mint fele tehát szubjektíven, elvi alapon támadta a darabot. Ez azonban az összes kritikának kevesebb mint negyede (22 százalék). Ha tovább bontjuk ezt a szálat, kiderül, ez összesen 14 vélemény. A többi tartalom mind ezek átvétele. Emellett a megjelenéseket közlő médiumok TOP 10-es listáján 4 olyan forrást is találunk, melyek cikkeinek többsége támadó (alfahir.hu – 7; kuruc.info – 5; Magyar Hírlap – 5; magyarhirlap.hu – 4 cikk). A blogszféra aktívan reagált a bemutatóra, a 84 blogos tartalomból 50 kritikát találunk. Ezek közül 24 pozitív, 18 pedig támadja a rendezést. Tehát még az sem mondható el, hogy a közösségi média beállt volna a támadók sorába.

Mindebből az következik, hogy az érzelmi alapú támadások egy nagyon szűk, de nagyon aktív körhöz tartoznak. A pozitív tartalmak között hasonló, érzelmi alapú érvelésre nem is látunk példát. Ez pedig közel sem fedi le a köztudatban élő gondolatot, miszerint megosztotta az országot a darab és az »egyik fele gyalázza, a másik isteníti«.

A hazai közbeszédre jellemző, hogy a politikát duálisnak fogja fel, azonban ez a helyzet a 2010-es választások óta megváltozott. A Fidesz, a legtöbb szakértő szerint, centrálissá tette a politikai erőteret, a választópolgárok tömegét eltávolította a politikától, a politikailag aktív ellenzékieket pedig széttöredezetté tette. Az István, a király reakcióiból is ugyanez a struktúra olvasható ki. Nyoma sincs már a kiegyensúlyozott erőviszonyokon alapuló jobb-baloldali megoszlásnak. A politikai szereplők közül egyedül a Jobbik szállt be a vitába, a kormányoldal és a baloldali ellenzék elvből utasította el azt, hogy művészeti kérdésekről vitatkozzon a politika. Ugyanezt tükrözi a vélemények megoszlása. Az objektív érvelésen alapuló vélemények többsége elismeri a rendezést, még a blogszférában is pozitív fogadtatást kapott a mű. Az éles támadások tehát kizárólag egy szűk, politizáló és aktív réteghez kapcsolódnak. A magyar média pedig évtizedes reflexeivel az ellentétpárokat keresve, ezt nagyította fel az »országot megosztó«, »heves indulatokat kiváltó« üggyé, átpolitizáltságot és indulatokat láttatva ott, ahol teljes cikkek alig több mint 10 százaléka jeleníti meg ezt.”