Kedves újságíró kolléga!

„Sokat gondolkoztam rajta, hogyan szólítsalak meg ismeretlenül. Nem vagyok ugyan újságíró, mégis engedd meg, hogy kollégának szólítsalak, hiszen ha közvetve is, együtt dolgozunk nap, mint nap. Te is írsz - az Indexen, a 444-en, a Cinken vagy épp máshol - s én is írok időnként ezt-azt.

Sokat töprengtem azon is, mit is mondjak neked, hogyan öntsem formába a mondanivalómat, s végül eljut-e majd hozzád egyáltalán. A dilemmák ellenére most mégis megpróbálom megfogalmazni, és megosztani veled, ami a munkád kapcsán nyomaszt.

Legjobban talán az a féktelen és előre elhatározott pesszimizmus, rosszkedv és elégedetlenség bánt (ha fogalmazhatok ilyen őszintén), amelyet kiérzek minden sorodból. Tudom én, hogy úgy érzed, ma akkor ismerik csak el képességeidet, ha mondanivalód kíméletlenül kritikus, ha megtalálsz és reflektorfénybe helyezel minden egyes hibát, ha a kákán is csomót keresel, ha kinyilatkoztatod az igazságot, amit így majd mások is képesek lehetnek végre felismerni. Én is rendületlenül hiszek a kritika előremutató erejében. De hidd el nekem, kérlek, nem baj, ha kritikus észrevételeidnek a megsemmisítés mellett jobbító szándéka, magasabb rendű célja is van; s így nemhogy nem vesz el belőlük, hanem hitelt kölcsönöz cikkeidnek, ha megpróbálod azt is láthatóvá tenni, elismerni, ha valami jó, helyes, megfelelő. Próbálj meg igazán a dolgok mélyére hatolni időnként, s kimondani, ha valami tetszik, még ha olyasvalaki teszi vagy mondja is, akiről ezt nem tudtad elképzelni, vagy akit manapság nem sikkes dicsérni.”