Becsengettek

Most akkor hatvan százalékkal emelkedik a tanárok bére? Vagy harmincnéggyel? Kötelező lesz az általános iskolásoknak délután négyig bennmaradni, fakultatív, vagy esetleg kötelezően választható? És most akkor kiosztották már a tankönyveket augusztus végén, vagy az első tanítási napon kapták meg azokat a diákok?

A közoktatás rendszerénél a felsőoktatás helyzete viszonylag átláthatóbb, a kormányzat mégis jelentős meghátrálásra kényszerült év elején az utóbbi esetében. A sokakat sokkszerűen érő változások bevezetése így egyelőre elmaradt, ám valószínűleg még mindig nem tettek le róla, hogy a későbbiekben jóval szűkebb rétegnek tegyék lehetővé a felsőoktatásba való bekerülést. Ennek szerencsére ellentmondani látszanak Klinghammer István felsőoktatásért felelős államtitkár szavai, aki legutóbb a Magyar Narancsnak adott interjújában („Nézzünk már az adatok mögé!”, augusztus 22.) tette egyértelművé, hogy fontosnak tartja az államilag támogatott képzések fennmaradását. És az interjú is mutatta: a kormány jól tette, hogy visszavonulót fújt. A kérdező, Teczár Szilárd nem igazán tudta sarokba szorítani az államtitkárt, aki többször is elmondta, hogy akit képességei predesztinálják rá, az ma anyagi ráfordítás nélkül kerülhet be a felsőoktatásba.

A közoktatás terén már nem ilyen fényes a helyzet. Megannyi változás mutat jelenleg kaotikus képet, a szabályok napról napra változnak, majd tetszhalott állapotból visszatérve a korábbinál is nagyobb elánnal kerülnek bevezetésre. A mostanában leginkább előtérben lévő kérdés a pedagógusbérek emelésének témája: évtizedes mulasztást pótolhat azzal a kormányzat, hogy végre a befektetett munkának megfelelő fizetést biztosít a tanároknak, tanárnőknek. És ne legyen kétséges: ha a pedagógusbérek látványos emelkedése valóban megtörténik, az a Fidesz-KDNP kormányzásának egyik legnagyobb eredménye lehet. Viszont napi szinten sokszor épp azt látjuk, mint az egészségügyisek béremelkedésének tekintetében: bedobnak egy dátumot, egy összeget, majd halasztás, illetve a beígért pluszjövedelem lefaragása következik be. Jelenleg úgy tűnik, a szeptemberi munkáért már tényleg az emelt bért fogják kapni a pedagógusok: egészen pontosan a korábban beígért összegnek a hatvan, azaz az eddigi bérnek átlagban nagyjából a harmincnégy százalékát.

A lépcsőzetes béremelkedés négy évig fog tartani, és évente juthatnak remélhetőleg majd több és több fizetéshez a pedagógusok (illetve fizetésük össze lett kötve a minimálbérrel: ha utóbbi emelkedik, előbbi is fog). Ugyanakkor a pedagógusok minősítési rendszere még el sem készült teljesen: mint azt a HVG cikke (Bilincses iskolák, augusztus 29.) említi, minden oktatót a pedagógus I.-be soroltak be, a pedagógus II.-be soroltak, illetve a mester- és kutatópedagógusok felé való elvárások egyelőre bizonytalanok. Ahogy az átsorolás menete is: elvileg novemberig elkészül a rendszer, a 14 éve a pályán levők (és pedagógiai szakvizsgával rendelkezők) át is jelentkezhetnek majd addig, így januártól automatikusan átsorolásra kerülnek majd. Igen ám, csakhogy a minősítőbizottságok is legfeljebb évente húszezer tanárt fogadhatnak majd, a jövő évtől jelentkezőknek pedig két évbe fog telni, hogy ténylegesen átsoroltathassanak.

A különböző pótlékok megszűnése sem tölti el felhőtlen örömmel a tanárokat: persze, hiszen jelenleg abban sem lehetnek biztosak, hogy így az emelés után valóban jóval magasabb is lesz a fizetésük. De ha a fizetésemelés, még ha lépcsőzetes is, tényleg megoldja a pedagógusbérek évtizedes problémáját, akkor a pótlékokat még talán be is lehet áldozni. Jóval természetesebb, megnyugtatóbb állapotokat hozhat, ha a tanároknak nem valami mindig változó, vagy-van-vagy-nincs pluszjuttatásért kell küzdeniük hónapról hónapra, hanem már eleve visznek annyit haza, amiből bőven meg lehet élni hó végéig.

Ugyanakkor többet is kell az emelt bérért dolgozni: heti harminckét órával számolhat majd el a pedagógus, amit viszont Hoffmann Rózsa köznevelésért felelős államtitkár szerint „nem feltétlenül az iskola falain belül” kell eltölteni. Nem világos így, hogy a kötelező óraszámon (22-26) felül pontosan mivel kell, mivel lehet tölteni a fennmaradó órákat: főként, ha a pedagógusnak nem kell mondjuk a négy óráig bennmaradó diákok mellett ügyelnie. Hoffmann szerint a heti negyvenből a harminckettő után fennmaradó nyolc órát lehet szabadon felhasználni, például dolgozatjavításra vagy felkészülésre. Ilyen megnövekedett óraszám mellett viszont nehezebbé válik a pedagógusok megtartása, és félő, akár elbocsátásokra is sor kerülhet majd.

Érdekes az is, a szavak segítségével miként próbálják átláthatatlanabbá, kevésbé érthetővé tenni a változásokat a kormánypártiak. Emlékezetes a nem-tandíj és a nem-keretszám esete, most pedig Hoffmann Rózsa kijelentette többek közt, hogy „nincs kötelező óraszám, ez a fogalom kikerült a közoktatás rendszeréből”. De említhetnénk az iskolarendőröket is, akiket csupán bűnmegelőzési tanácsadónak neveznek – róluk majd később.

A pedagógusbér-emelés magával hoz tehát egyfajta poroszos szemléletet is. A tanároknak jóval több idejét igyekeznek majd lekötni kötelező feladatokkal a megtartott órákon túl is, ráadásul még a Nemzeti Pedagóguskamarába is be kell majd lépniük kötelező jelleggel. Ez pedig a HVG említett cikke szerint „etikai felügyeletet gyakorol majd felettük, és azt is tiltja, hogy önálló véleményt formáljanak a közoktatásról, hiszen ezentúl a tudomásukra jutott információkat »a közszolgálat érdekeinek és működésének veszélyeztetése nélkül« hozhatják csak nyilvánosságra”. Félő márpedig, hogy a közszolgálat érdeke itt egyet fog jelenteni az új rendszer működési anomáliáinak elfedésével, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ olykor nem túl acélos teljesítményének leplezésével.

Azontúl a pedagógusok felügyelhetnek majd a kötelező napközik során is. Ezekről állították már azt is többek közt, hogy csak fakultatív jellegűek lesznek. Most, úgy tűnik, a tanuló délutáni kikérése lesz majd az, hiszen, ahogy Hoffmann Rózsa mondta, „az iskolának kell gondoskodnia a diákokról, különben elkallódnak, rossz útra térnek, elkezdenek bandázni, rengeteget interneteznek, ülnek a gép előtt, rossz hatások érik őket, ne adj Isten, odáig fajulhat mindez, hogy devianciába torkollik az életük”. Tehát írhatnak a szülők kérvényt az igazgatónak, aki viszont a hírek szerint nem engedélyezi minden kérvényezőnek automatikusan a délutáni otthonlétet. 

Van egy olyan érzésem, hogy a fiatalok akkor is a gép előtt fognak ülni, ha délután négyig az iskolában kell tartózkodniuk: a kötelező foglalkozás a felső tagozatosok számára inkább szükségtelen teher, mintsem hasznos időtöltés lesz. Szét kell ugyanis választani az általános iskola alsó és felső tagozata által nyújtani kívántakat: míg elsőtől negyedikig elfogadható elv, hogy a diákok négyig tartózkodjanak az iskolában, addig ötödiktől eddig ez jelentette a változást, egyfajta előrelépést a kamaszodás során. Muszáj választóvonalat húzni a két tagozat között: nemcsak azért, mert különben kilencedikben zúdul minden egyszerre a tizennégy éves gyerekre, hanem a terhelés problémája miatt is.

Alsó tagozatban négy-öt óránál nemigen tartanak többet, a délutáni foglalkozásba pedig a menzán túl beletartozik (legalábbis a legtöbb helyen része) az iskolaudvaron való egy-másfél órás szabad tevékenység is. Felső tagozatban elég gyakran van a diákoknak hat órájuk, amelyek ráadásul jóval kimerítőbbek, nehezebbek is, mint alsó tagozatban. Utána gyors ebéd, majd ugyanúgy üljenek vissza az iskolapadba, mint a kicsik? Sokan gondolják, hogy így majd nem lehet elsunnyogni a házi feladatot: azonban azt is be kell látni, hogy egy-egy kemény nap után a tanulóknak mindenképp szükségük van egy-két óra kikapcsolódásra. Nem iskolapadban való látszattevékenységre: szabadon beosztott pihenésre. Ha délután négyig az iskolában tartózkodik a fiatal, utána már tényleg nem lehet elvárni, hogy este hétig-nyolcig még leckét is írjon. Ahogy Tímár Gábor is írja A kard blogon: „miért várnánk el egy gyerektől napi 8 óránál több irányított tevékenységet, ha felnőttkorban is ezt tekintjük irányadónak?” Az az érv pedig, hogy így a nehéz sorsú roma gyerekek délutáni ügyeletét lehet megoldani, teljességgel tévútra visz: már miért kéne minden iskolás számára bevezetni valamit csupán egy kisebbségi réteg felzárkóztatásának érdekében? Vagy azt gondolják egyesek, hogy a roma gyerekeket nem tudják majd kikérni a szüleik délutáni foglalkozásról? Ugyan már. 

De az iskolarendőrök bevetésének értelme sem látszik egyelőre. Jóval több értelme lenne valóban szociális segítőkre költeni, nem olyan rendőröket alkalmazni, akiknek célja a prevenció helyett jóval inkább a szankcionálás lehet. Ugyanakkor Pethő Tibor megnyugtat a Magyar Nemzet Magazinban (Megelőzni a bűnt, augusztus 31.): „az országosan mintegy száz, az év folyamán szolgálatba lépő »közeg« már csak létszámbeli okokból is képtelen lenne razziákat tartani”. Pethő is úgy véli továbbá, hogy „súlyos hiba, jócskán túlméretezett büntetés lenne egy alkalmi füves cigizés rendőri szankcionálása”. Más kérdés, hogy a diákok gyakran nem is az oktatási intézményen belül, és nem is egy-egy „renitens” társuktól szerzik be a füvet, hanem négyen-öten összefognak, aztán tanítás után megveszi valamelyikük egy külsős ismerősétől.

Természetesen az iskolán belül esetlegesen előforduló drogfogyasztás ellen így is fel kell lépni, miként a tanárverésekkel szemben is jó lenne valami megoldást találni. Az iskolarendőrök bevetése azonban nem biztos, hogy célravezető lehet e tekintetben: nem tartom valószínűnek, hogy szerencsés lenne, ha órák alatt hátul végig figyelne egy civil ruhás rendőr; ugyanakkor a tanárokkal szembeni erőszak a problémásabb helyeken gyakran óra közben történnek. A Magyar Narancsban (Követő emberfogás, augusztus 29.) a TASZ-os Sárosi Péter példaként hozza fel a Columbine Gimnáziumot, ahol 1999-ben két diák úgy tudta lelőni tizenkét társát és egy tanárt, hogy benn az épületben két fegyveres őr is tartózkodott. Az iskola ezek után a további rendvédelmi szigorításban látta a megoldást, mígnem aztán mára eljutottak odáig, hogy a konfliktuskezelésnek egy jóval eredményesebb módját tartják célravezetőnek.

Nálunk is inkább valódi bűnmegelőzési tanácsadókkal, a gyerekekkel érdemben foglalkozni képes szakemberekkel kéne a problémákat kezelni, nem pedig civil ruhás rendőrökkel. Azontúl kétséges, hogy érdemes-e az iskolai, gyakran természetes, ám kellemetlen folyamatokba rendvédelmi erőknek beavatkozniuk. Egy-egy verekedés láttán nemigen tehetnek mást (miként persze a tanárok sem), ám az ilyen történések esetében nem igazán rendőröknek kellene közbelépniük. Olykor persze szerencsés is lehet a jelenlétük, megelőzhető így egy-egy komolyabb, agresszív támadás, ám összességében ez a változás felesleges, a fiatalokra való érdemi ráhatásra képtelen rendelkezésnek tűnik.

A kötelező hit- vagy erkölcstanórák bevezetése fölötti riadalmakat viszont feleslegesnek tartom: etika eddig is volt több gimnáziumban a filozófia mellett, és egyáltalán nem lesz senkinek sem a kárára általános iskolában sem, hogy ilyesmit is tanulhat. Mint az Eduline írja, erkölcstan órán „az egyik cél a vitakultúra kialakítása lenne, az órákat pedig játékokkal, drámapedagógiai módszerekkel, mesék és versek közös feldolgozásával tennék élvezhetővé”. Nincs ezzel semmi baj, akik a vallásoktatásból ki akarnak maradni, választhatják ugyanúgy az erkölcstant (mellesleg irodalomórán a Biblia is a tananyag része), miként általános iskolákban korábban is volt tánc és dráma, ahol részben hasonló drámapedagógiai módszereket vetettek be. Ráadásul egy-egy ilyen óra kötetlenebb formában is folyhat, így üdítően is hathat mondjuk a trigonometria és a Rákóczi-szabadságharc között. A tankönyvekkel kapcsolatos aggodalmak épp ezért szerintem nem is terjeszthetőek ki az etikaoktatás egészére. Bár valóban érdemes felszólalni a politikailag elfogult történelem- és világszemléletű tankönyvek ellen, de e tantárgynál éppúgy, mint középiskolában filozófiánál, nem a tankönyvben leírtak fogják valószínűleg az óra gerincét adni. A kötetlenebb, inkább tanár-, mintsem tankönyvközpontú foglalkozás nálunk gimnáziumban mind filozófia, mind etika órára jellemző volt, még ha előző esetében Dörömbözi János kiváló tankönyve is a rendelkezésünkre állt volna. 

A tankönyvekkel való hercehurca viszont már megint annak a felesleges központosításnak a terméke, amely úgy látja, hogy helyi szinten minden apró-cseprő probléma megoldására alkalmatlanok az emberek, így az államnak kell jótékonyan közbelépnie. Az iskolák állami irányítás alá vétele, a KLIK bevezetése pedig hozta is magával a bizonytalanság rendszerét: több helyütt ezért is vágnak neki az új tanévnek valódi igazgató nélkül, hogy aztán adott esetben majd a miniszter kinevezze a korábbi igazgató-helyettest az intézmény élére. Ahogy a mindennapi működéshez szükséges eszközök beszerzésével sem bízhatta meg csak úgy az igazgató a portást, úgy a tankönyveket sem igazán lehetett úgy kiosztani, ahogy helyi szinten azt megtervezték. Persze, a problémát csak fokozta az ilyenkor szokásos pánikkeltés: valaki nem akar bemenni nyár végén a könyvekért, másnak pedig épp az lenne az ideális, hogy még augusztus utolsó napjaiban be lehessen kötni a tankönyveket. Beszállt hát az állam is a problémagenerálásba, így volt, ahol még arra is felszólították a diákokat, hogy a már kiosztott könyveket „a médiában is hallható tévinformációk miatt” a hétfői, délelőtti tanévnyitóra vigyék magukkal és a saját padjukra helyezzék el.

Közben állami hatáskörbe került a tankönyvek terjesztése is, egyesek pedig a Könyvtárellátó Kiemelten Közhasznú Nonprofit Kft. (Kello) térnyerése okán attól is tartanak, hogy a tankönyvek mellett az egyéb taneszközök terjesztése és a tankönyvkiadás is állami monopólium alá kerülhet. Mint a HVG is írja, az sem elképzelhetetlen, hogy a tanintézmények eztán a Kellótól rendelhetnek majd csak taneszközöket, de nem kizárt, hogy „a termékkínálatot akkreditációval »szabályozzák«, s így csak a központilag kívánatosnak talált termékkör fér be a piacra”. Hanthy Kinga pedig arról ír a Magyar Nemzet Magazinban (Síléc, augusztus 31.), hogy időről időre felmerül a tankönyvkiadás állami kézbe vétele is, így pedig az „egy tantárgy egy tankönyv rendszere” is meghonosodhat a közoktatásban. Hanthy kitér rá, hogy ennek bevezetése egyelőre problémásnak látszik, a lapnak pedig Pokorni Zoltán úgy nyilatkozik, hogy „a magyar közoktatásban a tankönyveknek ötven éve túlértékelt a szerepük, mert sokan úgy hiszik, az határozza meg, mit tanítanak”.

Ettől még ugyanakkor az egytankönyves változat jelentősen ronthatja is az oktatás színvonalát: szerencsére Hoffmann Rózsa is egyértelművé tette az említett interjúban, hogy inkább két-három tankönyves rendszerben gondolkozik. Ettől még szerintem továbbra sem igaz, hogy látszatszabadság uralkodna a tankönyvválasztás során, és szomorúnak tartanám, ha egyes tankönyvek azért tűnnének el az iskolákból, mert a tanárok itt-ott túlságosan nehéz, egyetemi szintű olvasmánynak tartják azokat középiskolás diákok számára (ilyenek például Pethőné Nagy Csilla irodalomkönyvei is, melyek ugyanakkor alaposságuk okán éppen hogy meghozhatják sokak kedvét az irodalom elmélyült tanulmányozására).

Az esetlegesen a jövőben létrejövő egyentankönyvek is a nagy egyenlősítési, uniformizálási mániához tartoznak, melynek mentén az iskolák állami tulajdonba vétele és a rendszer központosítása is megtörtént. De miként Szilvay Gergő, úgy én is „az iskolák autonómiájának, a szubszidiaritásnak és az elitintézmények kialakulásának, a saját arculatok fenntartásának a pártján állok, ahol diák és szülő szabadon
választhat.” A közoktatásban pedig a több éves reformláz végre átadhatná helyét a konszolidációnak, a struktúrák békén hagyásának, a rendszer megnyugtató, átlátható kezelésének.