Jöttök-e a mennybe ti is, ateisták?

„Van, hogy az élet egy adott pillanatában a semmiből jelenik meg az elhívás, mások lappangva évekig érzik. Kicsit olyan, mintha állandóan személyi hívóval kommunikálna velünk az Isten. A menyegzős lakomára persze minden ember kap meghívót, de lesznek, akik nem jönnek el, nem veszik föl a szép ruhájukat. Mégis vajon kinek nagyobb a bűne? Annak, aki sosem hallott igazából Krisztusról hiteles szájból vagy annak, aki megkapta az elhívást, de nem érdekli?

Arra célzok, hogy talán nem olyan könnyű pálcát törni egy ateista fölött, mikor körülnézünk, és látjuk a hitehagyást elkövetőket, esetleg a kiugrott papokat. Mikor valaki évekig megéli a hitét, majd lustaságból, fáradtságból elhagyja az életéből. Kikopó szokás csak a szentmise, nem szakrális esemény. Ez miért nem nagyobb bűn, mint az, hogy valaki egyszerűen nem érti, mi történik a mise alatt és neki nevetséges hókuszpókusznak tűnik? Mert aki már fölismerte az igazságot, de aztán elveti magától, biztosan súlyosabb vétket követ el, mint akinek nem volt módja megismerni.

Én azt hiszem, érdemes a saját házunk táján is söprögetni. Nekünk is minden hajnalban újra és újra meg kell erősítenünk a hitünket és minden alkonnyal hálát adni érte. Magunkkal, a saját hitünkkel törődjünk, méghozzá annyira, hogy tanuljuk, éljük meg és ami még fontosabb: képviseljük. Nem ékes prédikációk és logikus levezetések révén halászhatunk lelkeket a Mindenhatónak, hanem példamutató élettel. Úgyhogy az ateizmus felszámolása itt kezdődik: a hívők között. A mi fejünkben, a mi tetteinkben. Nem az ateistát kell megjavítani, kedves testvéreim, hanem önmagunkat.

Isten áldjon mindannyiunkat!”