„A klasszikus »cserébe kirakom a logódat« típusú általános szponzoráció visszaszorulóban van, és a vállalatok nem érik be a szépen hangzó, de küldetésüktől alapvetően idegen »legyünk zöldek« vagy a »fókuszáljunk a hátrányos helyzetűekre« civil koncepciókkal sem. Most hosszabb távon is fenntarthatóbb rendszer kezd kialakulni, amikor a vállalatok és a civil szervezetek számára is érték teremtődik. Már nem a társadalom figyelmének felkeltése, a »jó ügyhöz« csatlakozás van fókuszban: a vállalat a maga eszközeivel közvetlenül részt kíván vállalni társadalmi kérdések megoldásában. De csak olyanokéban, amelyek számára is relevánsak. A cél ugyanis nem valamelyik civil szervezet tevékenységének támogatása, sokkal inkább maga a program. A vállalatok társadalmi beágyazódottságuk növelésére törekszenek: nem adományozók, hanem elsősorban aktív szereplők kívánnak lenni. Ezáltal a civil szektor egyre inkább piaci szereplőként jelenik meg, nem pedig támogatottként: nem tárgya, hanem eszköze a megvalósításnak.
Sok civil szervezet érezheti magát az új helyzet kárvallottjának. A klasszikus támogatások kora véget ért, és a helyzetet tovább nehezíti, hogy mindeközben Magyarországon nem alakult ki a mecénások vagy egyéni támogatók rendszere sem. Ma már látszik, hogy az utóbbi másfél évtizedet arra kellett volna felhasználniuk a civil szervezeteknek, hogy megalapozzák működésük fenntarthatóságát, szakmailag és pénzügyileg is. Ezt sajnos kevesen tudták megtenni. Pedig a fenntarthatóság nem működhet jótékonysági alapon. Nem elég a nemes célokért harcba szállni, alkalmazkodni kell a célcsoportok igényeihez is. Egyszóval, a civileknek is profi szolgáltatókká kellene válniuk. Saját működésükben és a külvilággal fenntartott viszonyukban is.”