„Igaza van Szentpéteri Nagy Richardnak, amikor azt állítja, hogy a konzervatív politika nem hisz a világmegváltó tanokban. Talán még azzal az állításával is egyetérthetnénk, hogy csak »ellenforradalmi« lehet, hiszen úgy látszik, hogy (ritka közös pontként) a konzervatívok valamire reagálva, valamivel szemben lépnek fel és vázolják fel alternatíváikat, hazai példákkal illusztrálva: Dessewffy József, Dessewffy Aurél, vagy – nagyot ugorva időben – Antall József.
Azonban Szentpéterinél az ellenforradalmiság ennél többet jelent, s így ír erről: »Az ellenforradalom nem harcos kiállás, hanem a forradalom békés visszafordítása a nyugalomba. A forradalmak, ha nyernek, konszolidálni kívánják a megszerzett pozíciókkal irányított hatalmat, ezért a győztes forradalmakat mindig konszolidáció követi. De amíg a forradalom után konszolidáció jön, addig az ellenforradalom már maga konszolidáció.«
Ezzel szemben, és a fenti gondolatmenetnek megfelelően úgy vélem, hogy amennyiben a körülmények azt diktálják, egy konzervatív is lehet harcos, nehéz lenne pl. a Margaret Thatcher fellépését a békés elitpolitizálás mintapéldájának tekinteni. A nemrég elhunyt brit miniszterelnök példája azonban arra is alkalmas, hogy bemutassuk, a konzervativizmus nem (feltétlenül) a múltba való hátrafordulást, a múlt bizonyos elemeihez való ragaszkodást, a régi megőrzését jelenti, a konzervativizmus tehát nem tradicionalizmus. Úgy vélem, e megközelítésben láthatjuk helyesen konzervatív politikát.”