Mi értelme volt Szárszónak?

„A fölszólalók gondos összeválogatása szavatolta, hogy föl se merülhessenek olyan, az egybegyűltek számára kellemetlen kérdések, mint hogy mi volt az MSZP (és az SZDSZ) felelőssége a rendszerváltást követő újkapitalista rendszer szélsőséges igazságtalanságaiban, a »liberalizmus« és a »baloldaliság« lejáratásában, a pártfinanszírozás és a szervezett bűnözés összefonódásában, Orbán Viktor kétharmados többségében, és az alkotmányos demokrácia bukásában.

A kritikai érzékét régóta elvesztett Heller Ágnes helyett pedig mennyivel érdekesebb lett volna például Kis János előadását hallgatni arról, hogy miként vezetett »a magyar jobb- és baloldal közti százéves háború anakronisztikus kiújulása« a köztársaság hanyatlásához. Milyen izgalmas lett volna, ha Somogyi Zoltán helyett, aki a választások előtt egy évvel még amellett érvelt, hogy »szükség lenne egy Fidesz-MDF kétharmadra«, az egybegyűltek Tamás Gáspár Miklóst hallgatják, arról, hogy miért tartja veszélyes tévútnak a »balközép értelmiség« világnézetét, amely a legvédtelenebbek emberi jogai iránti elvi elköteleződést vegyíti a piaci fundamentalizmus doktrínájával.

Mennyivel hasznosabb lett volna, ha az Orbán Viktoron gúnyolódó kabarék helyett a szervezők felkérték volna Havas Gábort, mondja el, miért gondolja az MSZP-SZDSZ kormányok társadalompolitikájáról, hogy »ami akkor történt, az nagyjából a gettó csinosítása volt«. (Nem kellett volna nagyon messzire menni, a szervezők közvetlen ismerőseiről, az SZDSZ egykori tagjairól van szó.) Ha kicsit még bátrabbak a szervezők, akkor elhívhatták volna Udvarhelyi Éva Tesszát, hogy mondja el: miért elengedhetetlen a szegénységben élő emberek bevonása a baloldali politikába ahhoz, hogy az Orbán-rezsim leváltása ne csak elitcserét, hanem mindannyiunk számára érezhető rendszerszintű változást jelentsen.

Ezek a szempontok persze fölszólalásokat követő vitában is felmerülhettek volna – ha lett volna ilyen. A »tanácskozás« koreográfiája azonban nem adott teret az ellenvéleményeknek, a vitáknak, még a kérdéseknek sem. Ez egyrészt jól mutatta a Balatonszárszón uralkodó szellemiség áthidalhatatlan távolságát az elmúlt évben a parlamenten kívüli ellenzéket meghatározó mozgalmak vitakultúrájától (így például itthon a diákmozgalom által elterjesztett fórumokról, amelynek alapeleme, hogy mindenki lehetőséget kap a felszólalásra). Másrészt nehéz volt elkerülni, hogy mindez megerősítse az emberben azt a benyomást, hogy ennek a közösségnek a hangadóit leginkább egymás véleménye érdekli. És ez persze szorosan összefügg az önreflexió és az önkritika hiányával is.”