„»Élőről rosszat, vagy semmit« csavarta ki a régi mondást végső kínjában a Magyar Narancs minapi vezércikkének a rárótt feladat súlya alatt roskadozó, ám nyilvánvaló politikai elfogultsága ellenére a szakmaiságnak legalább a látszatát megőrizni próbáló szerzője. Írj valamit megint az Orbánról, a fenébe, ezt is megcsinálta, de mégsem hagyhatjuk szó nélkül, hangozhatott valahogy ilyenképp a főnöki utasítás, és a szerencsétlen skribler nekiállt. Ha elég öreg hozzá, talán felidézhette gyakorlatából a »régi szép« időket, mondjuk egy november hetedikei vezércikk megírásának kínjait a nyolcvanas évek második feléből, amikor már a leghülyébb olvasó is pontosan tudta, hogy mi az ábra, de a szerencsétlen szerző azért mégsem mehetett homlokegyenest szembe kenyéradó gazdáinak akaratával. (...)
A téma természetesen az árvíz és Orbán Viktor, az eme szerencsétlen helyzetből a mind tehetetlenebb és megosztottabb ellenzék legnagyobb bosszúságára is nyilvánvalóan jól kijövő miniszterelnök. Akinek ténykedése nyomán az egyébként a média selejtjein hétről-hétre külön rovatban élvezkedő lap dolgozója is elveszteni látszott a mértéket. Mert hogy mi dolga volt Orbánnak a gáton összetalálkozván a nemzeti válogatott szerelését viselő Mocsai kézilabdás edzővel és Nagy László játékossal? És egyáltalán, utóbbi kettő ugyan »milyen feladatot lát el« ott, és miért van rajtuk a nemzeti mez? – volt bátorsága ugyanis az elképesztőnél is demagógabb kérdéssort feltenni.”