Az utolsó németek

„Ti, akik gondolkodás nélkül két pofával zabáljátok a »magyarországi fasizmusról« szóló, futószalagon gyártott hazug mocskolódásokat. Akik lelkesen tapsoltok egy ócska szélhámosnak, aki a cigányokat lemészárló gárdistákról rendezett darabot. Akiknek színházaiból és galériáiból a »művészet szabadságának« hazug, rothadt jelszava alatt ömlik az egész világra az emberalatti perverzitás? Akik lenácizzátok és leköpköditek azokat, akik emlékezni merészelnek a drezdai bombázás sok ezer áldozatára és kétszer annyian mentek ki tiltakozni a megemlékezés ellen, mint ahányan részt vesztek rajta. Akik közül sokan vörös zászlókat szorongatva lázadtok a globalizáció ellen.

Ugyanazok, akik a foci Eb alatt tapasztalható »nacionalizmus« ellen tiltakozva letépkeditek a házakról – a saját zászlótokat. Uramisten, mit gondolnának az '53-as berlini srácok, ha látnának benneteket! Ahogy azokat a vörös rongyokat lobogtatjátok, amelyek alatt őket lemészárolták, és azt szaggatjátok le, amiért ők meghaltak? (Szó szerint így volt: a Branderburgi kapura felmászott pár fiatal, letépte a vörös zászlót, és kitűzte helyére a fekete-piros-arany trikolórt. Az oroszok legéppuskázták őket.)

De Istennek hála nem látnak. A föld alatt nyugszanak. Beletaposták a berlini aszfaltba, szitává lőtték, vagy felkötötték őket. Azért, hogy ti hatvan esztendő múltán szabadságotok és emberi méltóságotok teljes birtokában válhassatok hitvány, meghasonlott néppé. 1953-ban Németország nyomorult, megszállt, kettévágott, elnyomott ország volt – de élt. A mai gazdag, független, egységes, szabad – és halott. Ha valaki a Mennyországban összefut a szent őrült berlini srácokkal, ne mondja el neki, mivé lett a hazája. Ne mondja el nekik, hogy ők voltak az utolsó németek...”