Magyar ügy

„»Magyar ügy« – de meddig? Ezt kérdezzük valamennyien, akik vigyázó szemünket pár éve kénytelenek vagyunk folyamatosan Brüsszelre és Strasbourgra szegezve tartani. Ha komoran hunyorgatva is.

És az a pár mondat is egyszerre volt »magyar ügy«, meg a határok fölötti ideológiák itthoni lecsapódása, persze egy másik dimenzióban, amit volt szerencsém váltani előadása előtt Schöpflin György európai parlamenti képviselőnkkel, nem a politikai gyakorlatról, hanem nagyapjáról, Schöpflin Aladárról, aki 1950-ben halt meg, amikor fia, Schöpflin Gyula önkényesen föladta stockholmi nagyköveti státusát, és fiával Angliában telepedett le. Aki a Nyugat folyóirattal, sőt tágabban a 20. század első felének magyar irodalomtörténetével érdemben foglalkozik, annak megkerülhetetlen Schöpflin Aladár, mint a kor talán leginkább mértéktartó kritikusáé és talán a legelfogulatlanabb szerkesztőjéé, s így mindazoké, akik még személyes kapcsolatban lehettek vele. A képviselő úr elmondta, hogy a nagyapja hogyan vélekedett Ottlik Iskola a határon című regényének első változatáról, én meg azt, hogy milyen szűkszavúan nyilatkozott Mándy Iván pályakezdő novelláiról. De hárítsuk el a hedonizmus és a sznobéria további kísértéseit.

Azt a helyzetet, ami a 2010-es választások után kialakult Magyarországon, a politizáló Európa – az unió és a vele szövetséges, legalább nyolcvan százalékában baloldali-liberális elkötelezettségű sajtó – egyszerűen »szemtelenségnek« tartja. Olyannak, amibe soha nem fog belenyugodni. Ennyi. Ezt tudjuk, tapasztaljuk. De ez a benyomás igazán akkor válik szinte megingathatatlan ténnyé, ha olyasvalakinek a napi politikai tapasztalatai erősítik meg, aki a politológiának – és nem a honi politikai publicisztikának – a legjobb nyugati egyetemeken kvalifikált szakembere, aki abban a brit közegben él több mint fél százada, ahol nagyobb a becsülete a visszafogottságnak, az understatementnek, mint a mégoly jogos igazságvédő szenvedélynek. »Ilyent még nem láttunk«, nyilatkozta Schöpflin, amikor beletekintett ama »zöld« portugál jóember jelentésébe (akivel – no persze – az Élet és Irodalom azonnal sietett egy nyalonc interjút közreadni), akinek (és megbízóinak) alig burkolt célja nem lehetett kevesebb, mint »gyámság alá helyezni Magyarországot«.”