ByeAlex a tizedik: szénné fikáztuk!

„Van ebben a Bye Alex sztoriban valami, ami mellett meg kell állnunk legalább egy ásónyomnyira. Váratlanul feltűnik egy némiképp rendhagyó küllemű filozófus srác, zsebében egy összegyűrt papírral, melyen egy Kedvesem című nótácska, kicsikét elvont, tinglitangli zenéje és szövege lapul, majd a srác és a dal kijut egy kontinensviadalra.

Mi az első reakció? Hát persze! Fikázzuk sz@arrá! Hogy ki? Hát persze, hogy a legharsányabban mi, magyarok! Hát persze, olyan jó (új)magyar szokás (sőt divat) lett ez, hogy mindenkit, mindenért fikázunk, hogy közben még azt is elfelejtettük, hogy éppen a saját versenyzőnket hagytuk sz@arba, hogy tulajdonképpen a körülöttünk élők rajtunk röhögtek, mondván, nézd már a hülye magyarokat, a saját indulójukat szapulják halálra. Gratulálok, ebben ismét sikerült összefogni!

Szerencsére azonban nem csak magyarok élnek Európában, szombat este pedig mindenki, aki nem kedvelte, utálta, vagy éppen szerette a produkciót az is boldog és büszke lehetett. Merthogy ennek az egész puccparádénak az égvilágon semmi értelme, mégis olyan jól tud esni az, hogy végre valahol ott vagyunk, jelen vagyunk és 39 ország versenyén a 10. helyet hozza haza nekünk ez a rendhagyó külsejű filozófus srác a tinglitangli nótájával. Merthogy ez történt. Bármennyire nem hittük, Bye Alex matematikailag messze jobban szerepelt, mint az elmúlt években Wolf Kati vagy a Compact Disco.

Tanulság? Azt vonja le mindenki magának. Tény azonban, hogy a magyar srác hozott nekünk egy 10. helyet és nem kevés büszkeséget is, amit meg kell köszönnünk daltól, fizimiskától függetlenül. Tény, hogy biztatás helyett a hazai közvélemény tulajdonképpen kiseggelt a saját delegáltunk mögül. Tény, hogy Európa viszont szerette a produkciót és ezt szavazatokban nyíltan ki is fejezte. És számomra nyilvánvaló az is, hogy ezen az úton járva még nagyon soká leszünk igazán európaiak.”