Magyarázatképpen hadd mondjam el röviden, hogyan kapcsolódik fejemben ez a két szó: bűnös és reakciós.
Azt már régóta gondolom, hogy a bűn létezéséről és az emberi nem bűnös voltáról vallott meggyőződés nem holmi sötét, homályos, félelemkeltő tétel, hanem egészséges, valós és világos felfogás, amelyet nem csak a vallási kinyilatkoztatás támaszt alá, hanem történelmi tapasztalatunk, vagyis önismeretünk is. A bűnre való hajlam vele születik az emberrel. Maga a bűn szó igazából nem reménytelenül kegyetlen. Már puszta léte is az emberi természet erkölcsi tartományára utal. Ez a tartomány teszi az embert egyedülállóvá. Más élőlények nem bűnöznek, mert nem képesek rá. Az ember bűnözik, mert szellem lakozik benne. Nincs olyan bűn, ami egyedül a test bűne volna; minden bűn valamilyen mértékben a szellem bűne is, és a szellemi bűnök, ha eluralkodnak, rosszabbak a testieknél. Ez az emberiség történetének a kezdetétől így van. A bűn más, mint a tabu; nem a társadalmi viszonyoktól függő képzet vagy kategória. Nem Ábrahám, Mózes vagy Kálvin találmánya; Darwin, Marx vagy Freud sem tudta kitörölni a tudatunkból. Ha bűnözünk, tudjuk, hogy bűnözünk. (Sőt lehet, hogy élvezzük.) Ez nem okvetlenül jár bűntudattal. De előbb-utóbb lelkifurdalást, megbánást és felelősségérzetet ébreszt bennünk – és a felelősségérzet más, mint a néha öntetszelgő bűntudat.
Szeretném felhívni az olvasó figyelmét arra, hogy a fenti bekezdésben egy szót sem ejtettem a bűnre vonatkozó hagyományos katolikus tanításról, amelyben történetesen hiszek. Ez a könyv történész műve, nem teológusé. De éppen azért, mert történész vagyok, tudom, hogy miközben az ember körülményei mind változnak, maga az emberi természet lényegében változatlan marad. Ezen a ponton tehát meg kell védenem a reakciós szót. A reakciós inkább tisztában van a bűn létezésével és az emberi természet lényegi állandóságával, mint a konzervatív (ez utóbbi egyébként nagyon képlékeny jelző, főleg manapság). A reakciós nem mindig ellenzi a változást, és nem veti el mindenestül a haladást. Az állandó haladás eszméjét veti el; azt az eszmét, mely szerint nemcsak az ember anyagi körülményeit lehetne jobbá tenni, hanem a természetét, szellemi és lelki természetét is. Tagadhatatlan, hogy az emberi lét körülményei potenciálisan javíthatók. De ne feledjük – különösen most, az ezredforduló táján – hogy el kell gondolkoznunk azon, mit is jelent a haladás. Újra kell gondolnunk a haladás még mindig annyira elterjedt, de már elavult és használhatatlan fogalmát. Most, amikor egy korszak zárul le, a megrögzült eszmék és bevett gondolkodásmódok súlyos terhével szemben a gondolkodó emberek reakciójára van szükség. 1930-ban a chicagói egyetem teológiai fakultásának dékánja azt mondta, hogy „az eredendő bűn doktrínája az emberi viselkedésről alkotott olyan elmélet, amely megfelelt a Szent Ágoston idején rendelkezésre álló tudományos ismereteknek, de az újabb kutatások fényében tarthatatlan.” 1989-ben minden értelmes olvasó belátja, hogy e progresszív teológusnak a kijelentését a „tudományos ismeretekre” meg az „újabb kutatásokra” való hivatkozás teszi nevetségessé. Legfőbb ideje újraértékelni bizonyos szavakat – például, hogy a „haladó” nem okvetlenül jót jelent, a „reakciós” nem okvetlenül rosszat. (…)